Szolgálat 36. (1977)
Tanulmányok - Vass György: A keresztény ember szabadsága
zsidók közötti összeütközés eléri tetőfokát: „Ha . . . valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket“. Ez kiváltja a zsidók felháborodását: mi, Ábrahám fiai nem vagyunk szabadok?! És erre mondja Jézus azoknak a zsidóknak, akik megbotránkoztak szabad magatartásán népe hagyományaival szemben: nem vagytok szabadok, először azért, mert a bűn szolgálatában állva igazságtalanul életemre törtök; másodszor és főképp azért vagytok rabszolgák, mert nem akarjátok bennem fölismerni az egyedül maradandó és végleges igazságot, amit csak általam tudhattok meg (Jn 8,31-59). Mert „én és az Atya egy vagyunk“ (Jn 10,30). Vagyis az Istent senki sem ismeri, még azok sem, akik Ábrahám fiaiként Atyának szólítják. Az Istent csak az ismerheti, aki Jézus Krisztusban hisz: „Aki engem lát, látja az Atyát is“ (Jn 14,9). Magyarán: Jézus evangéliumának igazságában az a fölszabadító tény, hogy az Isten, az Atya nem távoli fönséges hatalom, hanem szinte kézzelfogható másik személy; nem szolgai hódolatot, hanem sze- retetet kér szabad gyermekeitől. Ezt fejezi ki Szent Pál a galatákhoz írt levélben: „Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben ... Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban“ (Gál 3,26-28). Ezt fejezi ki ugyanabban a levélben Hágár és Sára történetének felidézése: abban az új személyiségben, amelyet a hitben nyertetek, minden társadalmi különbség ledőlt körtetek: szabadok vagytok, nem függtök többé a semleges törvénytől vagy más emberek lelkiismeretétől (vö. 1Kor 10,29). Minden szabad nektek, — csak ne váljatok semminek rabjává (1Kor 6,12). Olyan világban éltek, ahol minden élő és élettelen felszabadul Isten bennünk lakozó lelke által; és ez a szabadító lélek nem a szolgaság lelke, hogy ismét félelemben éljünk, hanem a fogadott fiúságé, amelyben azt kiáltjuk: „Abba, Atya“ (Róm 8,22). Erre a szabadságra pedig Jézus Krisztus igazsága vezetett minket (Gál 5,1), — és ez a szabadság, ez az eleuthéria, egyben nyíltság is, „parrhészia“ az Istennel szemben: „a benne való hit által van reményünk és biztonságos utunk Istenhez“ (Ef 3,12), mert őáltala közösségbe, barátságra léptünk Istennel, az Atyával (1 Jn). Ha ezeket a sorokat olvassuk, akkor a kereszténység a szabadság programját tárja elénk. Felszabadultunk — nem elsősorban a bűn tő I , hanem az igazság ra, amelynek egyedül Jézus Krisztus a záloga. Ebben áll megigazulásunk, az a „dikaioszüné“, amely Isten és az ember viszonyát hozza rendbe Krisztus Jézus által. Mert a megigazulás, ennek görög értelmében, nem az egyéni lélek megszabadulása a kötöttségből egy másfajta kötöttségre, hanem az Isten és az emberiség közötti viszony frappáns tisztázása Jézus Krisztus evangéliuma által. Ez a viszony pedig a két szabad személy közötti szövetség, amely véglegesíti és a végtelenbe tágítja szabadságunk látóhatárát. Emberi szabadságunk nyílt (parrhészia): Krisztus ugyanis olyan „szabadságra szabadított fel“ (Gál 5,1), amelyben Isten és ember között őszinteség uralkodik. Ebben az őszinteségben nincs többé fenntartás. Az ember nyílt Isten előtt, átadta, kiszolgáltatta önmagát, MERT Krisztusban Isten feltárta, kiszolgáltatta magát az 31