Szolgálat 36. (1977)

Tanulmányok - Vass György: A keresztény ember szabadsága

embernek. Emberi szabadságunk párhuzamos lett Isten szabadságával. Egyedül Krisztusban ismertük fel ezt az igazságot, és a hit fölismerése egy személlyé tett minket vele: „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem“ {Gál 2,20).

De most hagyjuk el az isteni igének fennkölt bibliai nyelvét, és próbáljuk egyszerűbb nyelven összefoglalni a megismerteket. Amit Jézus Krisztusban megismertünk, nem más, mint hogy szabadok és nyíltak vagyunk az Isten előtt. Isten erre a szabadságra teremtett minket, és ez a szabadság magyarázza meg még azt a lehetetlennek látszó lehetőséget is, hogy az ember szabadon visszautasíthatja Isten szövetségét, amit Jézus Krisztusban ajánlott fel nekünk véglegesen. A másik ember azért tagadhatja Istent őszintén, mert éppen úgy, mint mi, szabadnak született. Nem szükségszerű, hogy tagadásából bűn és nyomor következzék önmaga és környezete számára. Egy ateista éppen úgy lehet jó, mint egy keresztény rossz és gonosz. A kérdés számunkra csak az, elérjük-e szabadságunk maradandó és végleges teljességét. Mert az emberi szabadságnak, amint láttuk, fokai vannak, és fejlődésének határa egyedül a végtelen. Mindenki felelős és köteles harcolni a szabadságnak minden elképzelhető helyes formájáért, ha emberek akarunk maradni. A jó keresztény köteles minden erejét latba vetni fizikailag, politikailag, gazdaságilag vagy társadalmilag elnyomott embertársaiért, mert Jézus Krisztusba vetett hite a fel- szabadulás hite. Mit ér a mi benső lelki szabadságunk, ha milliók éheznek a földön, ha jogtalanul megölik és börtönbe taszítják embertársainkat? De ugyanúgy mit ér a munka és áldozat a világ szabadságáért, ha valaki nem találja meg azt a pontot, ahol önmaga is szabaddá válhat? Már pedig ennek a szabadságnak maradandó teljessége a másik személynek való odaadásban nyeri el emberi mélységét, amint erről még Sartre is tanúságot tett. És mi egy olyan személyre találtunk, egy olyan személlyel léptünk személyi közösségre, akinek belső távlata maga a végtelen. A mi szabadságunk személyi forrása nem az a veszélyeztetett és múló szeretet, amely lassan kihűl az emberi feledékenység- ben, vagy elmossa a jövő, hanem valaKI, aki örökkévaló. Ez a személy a Jézus Krisztusban megismert Isten, az Atya; és az elnyert közösség az istenfiúság és egyben a szabadság Lelke.

Ennek a Léleknek birtokában így foglalhatjuk össze a keresztény szabadság fogalmát, mint életünk kiteljesedésének folyamatát: A szabadság hordozóerő, amely létünk végtelen lehetőségeinek tengerében nem hagy elveszni bennünket, hanem a végtelent egy gyújtópontba gyűjtve örökérvényűvé teszi. Ebben a fókuszban találjuk meg önmagunkat, ahogy a szerető ember a másik emberi személyben nyeri el igazi önmagát és az egész világot. Ha ennek a másik személynek szeretett emberi arcvonásaiban megérezzük az Isten személyiségét, amit Jézus Krisztusban fedeztünk fel, akkor szabadságunk beteljesedett és véglegessé vált: Jézus Krisztus által Isten felfoghatatlan szabadságának párhuzama. Ez az örök élet, amelyről János evangéliumában Jézus beszél: teljes felszabadulásunk Isten előtt. A keresztény hitben a szabadság végtelen távlata

32