Szolgálat 35. (1977)
Eszmék és események - Levél a mindennapokból (Mózes Piroska)
jek: óra és munkaterv. Ha a napirendet valami megzavarja, mindig az Úristen húzza a kurtábbat. És miért ne zavarná meg? A reggeli ima és a körömtisztítás egy időpontra esik; a negyedórás elmélkedésből jó, ha csak öt percet totyogok el, de a többi tíz alatt is rendszerint egész máson töprengek. Talán annyit tudok az olvasottakból, mint a könyvjelző. Ha szerencsésen érkeztem meg a templomba, az örömtől futnak szét a gondolataim, ha üzemzavarom volt, tele vagyok szemrehányással. Utána, ha elég sok van, kezdődik a munka (ha nincs sok, csak jajgatok). Az első őszinte fohász: Uram, segíts! (mert ilyenkor buzgók vagyunk). Megindul a jövés-menés; idegenek, háziak. Sokszor kedveskedésüket bosszantónak veszem, mert az óramutató szalad, és a beosztott munkának menni kell — kellene. Délfelé pihenő. Lefekszem. Ekkor lenne a déli ima, de nem emlékszem rá, mikor mondtam el utoljára végig — belealszom. Aki ilyenkor megzavar, az veszettség ellen kezeltetheti magát, mert nagyon harapós vagyok. Egy óra felé ebéd, utána friss harci kedvvel folytatom a munkát. Hazakerülnek a gyerekek, velük újabb vesződés. „Van-e kekszed? magyarból dolit írunk, segíts ..." Ha segíteni akar valamelyik, az elcsa- vargott idejét akarja velem igazoltatni; ha vásárolni akar nekem: találkája van; ha csak meglátogatni jött: nálam lesz a találkája — véletlenül. Ezeknek mind falazni, a behordott sarat utánuk kitakarítani — mind terven kívüli dolgok. De gyakori a szerelmi bánat meghallgatása és illő részvéttel vigasztaló tanácsok osztása is. Nemkülönben a szerelmes levelek kimentése a hivatalos postából. Ezeket nagy önzetlenségemben mindig egy-egy kancsó vízért teszem. Ha ehhez hozzáveszem a varratók életrajzát, amit alkalmilag elmesélnek, óraszám indokolva, hogy a munka miért lenne sürgős, — legalább tíz órával hosszabb kellene, hogy legyen a nap, hogy mindenre teljen belőle. A rózsafüzért napközben meg szoktam tizedelni, hogy ne maradjon minden estére. Jó, ha tudom este, hány híja még. A bonyodalom csökkentéséért ünnepkörönként veszem a megfelelőt, így legalább tudom, melyiket vétettem el. Este, ha van még annyi erőm és „hajlandóságom", levetkezem, ha nem, gombolyagban esem ágynak (ez reggel igen előnyös). Szerencsésebb eset, ha elég jól fáj mindenem, akkor szöveg szerint talán elmondom az esti imát és a maradék tizedeket, de a gondolataim azt a másfél méteres anyagot centizgetik, amelyikből ruha kellene kiteljen (vagy hasonló). Ha már megjött a vacsorakor bevett csillapító hatása, alszom, mint Jónás a hajófenéken. Sorolhatnám a végletekig. Úgy tűnik, alig csinál az ember egyebet, mint hibázik: hol azzal, amit tesz, hol azzal, amit elmulaszt miatta; vagy azért, mert szólt, vagy azért, mert hallgatott. Nem különbek a napjaim egy zsák tarka paszulynál. A fény csalogatja a karóra, de irtózik a földbejutástól. Néhány haszna mégis van gyarlóságunk állandó megtapasztalásának: elnézőbb tudok lenni a mások gyengeségével szemben. Minden nap tapasztalom Isten irgalmának gondviselő jóságát, mértéktelen és érdemtelen szeretetét; és főleg nem merem nagyon fenn hordani az orrom. Az életet feladatnak, illetve szolgálatnak tartom. Ezt szinte fizikailag érzem kötelezőnek. Hajdanta ifjan Istennek szerettem volna szolgálni, — gondoltam, jól ki lesz segítve általam. Egy kicsi hanyagság miatt akarnokságom gőze a betegséggel egy füstre elszállt. Ma már beérem azzal, hogy nagyon kicsi dologban szolgálatára lehetek az embereknek. De ez olyan kötelező erővel hat, hogy kihúz az ágyból, vagy nem engedi a pénzesebb munkát a sürgős elébe helyeznem. Nem tűr semmi más egyéni foglalatosságot, ha munkakörömön belőli adódik. Hiába készítek programot előre, az naponta módosul, és becsületből helyt kell állni, mert (egy régi tanárom szava és életpéldája szerint) a kötelesség több, mint az élet. Talán így belefér gyarló életünk Isten irgalmába a vele szemben elkövetett sok gyarlóságunk ellenére. Nagyböjtben kedves szokás errefelé a keresztúti ájtatosság pénteken. A közösre ritkán tudok eljutni, de itthon, ha lehet, elmondom, rendszerint gyalogszerben, vagyis ülve. Sokszor elakadok az V. állomásnál. Milyen emberi, milyen hétköznapi, milyen gyakori a vonakodva segítés. Mekkora alázata az Úr Jézusnak, hogy így is elfogadja, 84
