Szolgálat 35. (1977)
Eszmék és események - Levelek a misszióból
és szorult emberi sorsát olyan nyíltan és mélységesen tárja fel, hogy a vonakodóban kialakul a lelki készség a szíves segítésre. Milyen messze állok én ettől. Legtöbbször csak a Vili. állomás tanácsát követem, s azt is csak a magam fonák módján, nem bűneimen, hanem az ért vagy vélt sérelmeken óbégatva. Ilyen Babits-féle szentek vagyunk: elöl képmutatva és hátul faragatlanul álldogálunk magaslatunkon, s elvárjuk, hogy tiszteljenek. Ha már így kigyóntam gyarlóságom szerteágazó hálózatát, kérek a jobbulásomhoz valami jól bevált receptet, és általános feloldozást mind vétkeim, mind az írásra ingerlés alól. Mózes Piroska LEVELEK A MISSZIÓBÓL Mikor most már közel 20 éve Argentínába érkeztem, még négy magyar pap talált munkát a talán 50 000 magyar katolikusból és 20 000 protestánsból álló közösségben. A két ferences atya mellett (Szathmáry Román és Virág Venánc) ott volt Kótay Zoltán és P. Pesti József SJ is. De akkor már halott volt Msgr. Luttor Ferenc, és argentin plébánián dolgozott a magyarok első papja, P. Wodarka Péter SVD. Jómagam egy kis huzavona után a magyar angolkisasszonyok plátanosi intézetében kaptam működési engedélyt, mint káplán és hitoktató. Legelőször Kótay ment el Észak-Amerikába. A ferencesek elhalálozása előtt érkezett közénk egy kapucinus atya. Nagy reménnyel töltött el mindenkit: fiatal volt, nagyon képzett és megnyerő. De visszavonult egy indián faluba. Szépen dolgozott, mikor megkaptuk a hírt, hogy elhagyta papi hivatását. Maradtunk P. Pestivel. Ö főképp Buenos Aires Olivos nevű külvárosában, a 48-ban érkezett értelmiség által lakott északi részen dolgozott. Épített egy elemi iskolát is, amelynek a Szent László kollégium nevet adta. Ez ugyan spanyol (castellan) nyelvű volt, de szombatonkint a magyar gyerekek és cserkészek egy részének is otthont adott, és itt volt a magyar nyelvű szentmise is. Mivel Plátanos Nagy-Buenos Aires déli részén fekszik, mi sem volt természetesebb, mint hogy azt én lássam el. Közben azonban áthelyeztek a rendi szemináriumba énektanárnak. De az általános iskolában is tanítottam éneket, mert közben itt is megszereztem a „profesor superior de piano“ diplomát, és Kodály énektanítási módszerét akartam átültetni Dél-Amerikába. Két évig tanulmányoztam a népdalokat, az alkalmazott módszereket, s közben készítgettem a könyvet: Método Kodály. A könyv akkora visszhangot keltett, hogy most még tanfolyamokra is fölkértek különböző zeneiskolákban, tanárképzőkben, sőt a Buenos Aires-i állami egyetemen is. Közben a liturgiareformmal kapcsolatosan is dolgoztam spanyol nyelvű szövegek dallamosításán. Elkészítettem két népmisét, az Exsultet-et. Ez a sok munka azonban kikezdte egészségemet. (gy elöljáróm végül is megengedte, hogy tisztán magyar munkának szenteljem időmet. Legelőször is szükségesnek találtuk, hogy megszervezzük az egyházközségeket egyházmegyénként. A déli két egyházmegye püspöke azonnal jóváhagyta szabályzatunkat, és kinevezett teljesjogú magyar lelkésznek. Közben a hívek kérésére bent a városban is átvettem a misézést, és az érsek oda is kinevezett magyar lelkésznek. Ezt követte a Buenos Aires-i Szent István egyházközség megszervezése. A három egyházközség szövetségbe tömörült. Jelenleg székházunk építésén dolgozunk. Munkám sok mindenben egyszerűsödött, de megszaporodott. A vasárnapi három különböző helyen tartandó mise, a keresztelések, temetések, házasságok, a regösénekkar tanítása és vezetése, a Kodály-tanfolyamok, cserkészet, az 1000—1200 km-re lakó magyarok évenkinti meglátogatása, a hivatalos egyházközségi gyűlések, előadások — nem haladja-e túl erőimet?! Úgy gondolom, hogy nem! Miért? Nincs gondom: menynyi a fizetésem, mert az még nincs; nem igénylem még a televíziót sem (hisz egész nap azt nézem, emberek közt forgolódván!), mindenkinek apja, testvére vagy fia va85
