Szolgálat 35. (1977)

Könyvszemle - Sík Sándor összegyűjtött versei (Németh J.)

Sík Sándor: Összegyűjtött versei. Sajtó alá rendezte Jeleníts István. Lektorálta Dr. Béládi Miklós. Szent István Társulat, Budapest 1976. 968 o.

„Rossz korszak a líra számára“ címet adta Bertolt Brecht egyik versének, amelyben költői ihletéről tesz vallomást: „Küzd bennem a virágzó almafa keltette lelkesedés a mázoló beszédei miatt érzett iszonnyal. De csak ez utóbbi kerget az íróasztalhoz.“ Boldog korszak a líra számára — gondoljuk Sík Sándor összegyűjtött verseit olvasva. Egy nemesen gondolkodó, mélyen látó és láttató költő foglalta itt versbe gazdag életének különféle fázisait, munkáját, szabadidejét, szenvedését, tépelődését, örömeit, vakációs élményeit, baráti s papi kapcsolatait, önkritikáját, imádságát, lelki életének megragadó pillanatait, egyszer alig-alig hallhatóan dudorászva, költői sípját próbálgatva, majd lelkesen dalolva és az élmény hangulatának megfelelően az emberi szív különféle regiszterein játszva. Az iszonyat hiányzik versei élménytartalmának színes palettájából. De épp ezért tud Sík ugyanabban a korszakban, amelyben Brecht élt, a gyermeki öröm önfeledésével, a sokat tapasztalt ember megértésével, a gondolkodó mélyrelátásával, a szemlélődve imádkozó csodálkozásával vigasztalóan, felemelően, a szenvedőkhöz és lesújtottakhoz térdelve, az egyszerű, természetesen gondolkodó emberektől elragadtatva, a gonoszságtól megrendülve, az öldökléstől visszaborzadva, diákjait tanítva, nevelve, lelkesítve, az önmagával vajúdó világban itt is, ott is megmegcsillanó húsvéti fényt fölfedezve — énekelni, igazi lírát írni. Benne „a dal fecskéje fészkes“ (Októberi rózsák). Szívében nincs iszonyat, arcát nem torzítja gyűlölet, ajkára nem nyomul szitok. Költeményein ott van személyiségének ártatlan hamva, egyszerűsége, igénytelensége, szerzetesi szegénysége, a mindennapi munka szürkesége, de bensejének — egy lelki embernek — megigéző varázsa is. Költői szíve nyílt, áttetsző, mindenki számára hozzáférhető és elérhető: csordultig telt forrás, amelyből csendesen csobognak a merengés és az imádság, az élet- és az emberszeretet felfrissítő és megújító vizei. Sík önmagát adja oda az olvasónak verseiben ellenszolgáltatást nem várva, visszavonhatatlanul, maradéktalanul. „Csak attól lesz az élet érdemes, / ha odaadjuk. Mindegy, hogy kinek: / Ha odaadtad, akkor megtalálod, / ha feláldozod, akkor a tied!“ (Szabadíts meg a gonosztól) Prófétai szó ez annak a kornak is, amely az élet értelméről értekezik és vitatkozik és — kételkedik.

De ezzel már majdnem feleltünk is a következő kérdésre: Miben látjuk napjainkban Sík Sándor verseinek értékét?

Goethe szerint a lírikusnak, a költők legmagányosabbjának az a feladata, hogy előre érezze a nemesszívű lelkek érzelmeit, egyengesse az érzelem útjait és vigye be az öntudatba azt, amit addig még senki sem tudott kifejezni. A lírikus a kimondhatatlant foglalja szóba és dalba. Sík lírai élménye olyan sajátosan az övé és ugyanakkor olyan általános, közös emberi élmény is, hogy a zsoltárok élményeivel hasonlítható össze. Zsoltár- és himnuszfordításainak hangulata lengedez lírájában is. Nem hiába ír imakönyveket. Sok verse a Mindenki imádságoskönyvé-be illene. A pro-fé-mi görög szó eredeti értelmében előre-szóló, elő-imádkozó, próféta. De nem próféta abban az értelemben, ahogy Goethe határolta el a próféta hivatását a költői küldetéstől, mintha mereven egy meghatározott célra nézne, egy bizonyos tannak lenne szócsöve, hogy ezzel és eköré, mint hadilobogó köré gyűjtse és sorakoztassa a népeket. Sík küldetése nem kapitánykodás és vezérkedés; ö nem a dörgedelmes igék bajnoka. Az ő feladata dallal hódítani meg az emberszíveket: „Ó engedj énekelnem Ninivének!“ (A fordított Jónás próféta)

Sík szerelmes az emberbe, az életbe, minden földi-természeti szépségbe, mert rajta és benne csillan föl számára a Teremtő Isten arca, akinek elkötelezte magát, mert itt jelenik meg az örökkévalóság, mert itt lesz valósággá a megváltás. Élménye nem a felhőkben repdes, hanem a földhöz tapad, hogy a konkrét anyagiból emelkedjék az eszményi felé, mint a legtöbb magyar népdal.

96