Szolgálat 35. (1977)
Könyvszemle - Sík Sándor összegyűjtött versei (Németh J.)
Bocsásd meg énnekem. Uram, Hogy jobban szerettem nálad A meggyet, a mézet, a hársfavirágot, Felhők mesekönyvét. Apró gyerekek gügyögését, Fiúk-lányok mosolya lobbanását, Férfiak írott homlokát, Kezed játéka műveit. De mondd meg, Uram: Behunyhattam-e szemem előlük, Mikor belőlük Te néztél reám? Bedughattam-e szavukra fülem, Amikor Te búgtál bennük Kimondhatatlan sóhajtásokkal? Ó Istenem, ha az én árva bodza-sípom Egy századrészét el tudná fütyülni annak, Amit te mondtál énnekem magadról Egy parasztdal egyetlenegy sorában! (Bocsásd meg) Sík verseire nem lehet a „littérature engagée“ etikettjét ragasztani, amely a korszak oly sok íróját és költőjét jellemezte. Alapmagatartása mégsem a steril semlegesség és pártonkívüliség. A piarista kolostor számára nem a boldogság szigete, hanem az emberért, különösen a fiatalságért és magyar népéért megélt és átélt elkötelezettségé. Wolfgang Schlachter egyetlen jellemző mondattal karakterizálja Kindler irodalomtörténetében: „a vallásban látta a szenvedők igazi segítségét." A szenvedőt, a nehézségekkel küzdőt sohasem adja fel, sohasem hagyja cserben. Mindig a klasszikus humanizmus híve marad. Hazája jövőjének sorsdöntő pillanatában Horatius 7. epodo- szával kérdi: „Hová rohantok, jaj hová, gonosztevők? / Mért vontok újra kardokat?" Csalhatatlan történelmi érzékkel a jelent a múlton méri le. S ő mindig az ember pártján áll: a Samu bácsikkal meg a Tera nénikkel érez együtt. Gomolyogjanak bár három oldalról a felhők hazája egén, ő akkor is a hit és a remény énekese marad: Fogy már a levegő Az omló ég alatt. De a vak boltozat Szűrőjén átszorong Egy csöpp ezüstke pont, Egy pont, egy tiszta pont. Egy pont, mely egyre nő. (Felhők háromfelől) Sík hisz a szeretet végső győzelmében, a lelkek közösségében. De a szeretet konkrét megnyilatkozásához hozzátartozik a gyengédség s következőleg a gyengeség is, az emberi szabadság és lelkiismeret iránt érzett tisztelet, amely nem ismer erőszakot. Ma az irodalom minden ágában divatos lett az individualizmusnak való hódolat. Az írók és a költők szavain át az emberi lélek mélyébe akar behatolni a mai kor olvasója, hogy egyre újabb zónákat fedezzen fel. De joggal kérdezzük, vajon megbecsülésre mél- tó-e minden emberi individualitás, amely manapság irodalmi kifejezést kap? Schiller írta Bürger költeményeiről szóló éleshangú bírálatában: „Amit a költő adhat, az individualitásából, személyiségéből fakad. Legyen tehát ez olyan érdekes, hogy oda lehessen állítani a jelen és jövő kor elé. A költő első és legfontosabb kötelessége, hogy individualitását nemesítse és tisztítsa az emberi teljesség legfelső fokáig: csak ezután vállalkozhatik arra, hogy a derék emberek szívét is megmozgassa. Egy költemény értéke nem lehet más, mint egy érdekes lelkiállapot egészen tiszta kifejezése, egy érdekes szellem egészen tiszta megnyilatkozása." Ilyen ideál után törekedett Sík is lírájában. Hogy ezt nem mindig érte el és hogy hol van müvében fogyatékosság, azt maga mondja el őszinte egyszerűséggel verseiről szóló megjegyzéseiben. De épp ez az őszinteség teszi őt naggyá, értékessé és rokonszenvessé a mai olvasó számára is. Ezen a ponton találkozik a hivő Sík az atheista Sartre-ral: a hiteles tanúságban. Németh József 7 97
