Szolgálat 35. (1977)
Eszmék és események - Megszentelni az emberi erőfeszítést (Teilhard de Chardin - Szabó Ferenc)
Korunkban a vallási szellem gazdagodását és zavartságát kétségtelenül az váltja ki, hogy körülöttünk és bennünk föltárni a világ nagysága és egysége ... Egyesek szemében a világ túlságosan nagynak mutatkozva tárul fel. Ekkora együttesben az ember elvész, nem számít; ezért csak tudomásul kell vennünk tudatlanságunkat és el kell tűnnünk. — Mások számára viszont a világ hatalmasan szép; ezt a világot — és csak őt — kell imádni. Vannak keresztények (mint ahogy vannak általában olyan emberek is), akik még nem kerültek ennek az aggodalomnak vagy ennek a bűvöletnek hatása alá. Az (itt következő lapok őket nem fogják érdekelni. Másokat viszont elrémít, hogy milyen legyőzhetetlen ámulatot vagy vágyódást vált ki bennük a feltörő új Csillag. Az evangéliumi Krisztus — ha egy mediterrán világ távlatai szerint látjuk és szeretjük — képes-e még átfogni és egy pont felé irányítani a mi csodálatosan megnövekedett világmindenségünket? A világ nem kezd-e hatalmasabbnak, bensőségesebbnek, kápráztatóbbnak mutatkozni, mint Jehova? Nem készül-e szétrobbantani vallásunkat? Nem löki-e félre a mi Istenünket? Az a Csillag, amit a világ vár, anélkül, hogy ki tudná ejteni a nevét, anélkül, hogy pontosan értékelni tudná igazi transzcendenciáját és meg tudná különböztetni, hogy melyek a leglelkibb és legiisteniibb vonásai, — az a Csillag ugyanaz a Krisztus, akit mi remélünk. Hogy eljövetelére vágyódjunk, csak hagynunk kell magunkban dobogni — kereszténnyé téve — magának a Földnek a szívét. (Az isteni miliő = Benne élünk. Rezek Román fordítása. 15—16, 151—152) Teilhard tehát választ ad a mai nyugtalan keresztényeknek, és rajtuk keresztül az őszintén kereső nem hívőknek is. Lelkisége nem a helytelenül értelmezett „fuga mun- di“, a világtól való menekülés, hanem a világ átalakítása, megszentelése. Nem „hajt térdet“ a világ előtt, ahogy Maritain vádolta a modernista keresztényeket, de hisz a megtestesült Ige erejében, aki azért jött, hogy megszentelje a világot („voluit mun- dum consecrare", idézi a karácsonyi martirológium szavait), hogy megszentelje az egész emberi erőfeszítést, amely nem más, mint a teremtés befejezése, a világ humanizálása. És ezt a világot majd — a megszentelt és átistenített emberi lelkeken keresztül — Isten Lelke alakítja át. Mindezt először ötven évvel ezelőtt Kínában fejtette ki bővebben „Az isteni miliődben, de már 1924-ben ugyancsak Kínában világosan összefoglalta „Világmindenségem“ c. esszéjében is (Oeuvres 9: Science et Christ 63kk, vő. Szolgálat 1972/4 , 92—95). Megvilágítja a munka teológiáját a szó legtágabb értelmében (= emberi erőfeszítés), és új lelkiséget javasol, amely nemcsak a szándékot tekinti — vagyis a jószándék alapján méri le az emberi tevékenység értékét —, hanem a létrehozott mű, az opus , a cselekvés „teste“ is érdekli: mindaz, ami növeli a világban a tudatot, vagyis emberibbé teszi, humanizálja a világot, mindaz, ami a legegyszerűbb munka vagy a tudományos kutatás által elősegíti a fejlődést, hozzájárulhat a nagy Ostya, a világ előkészítéséhez, hogy aztán Krisztus Lelke „átváltoztassa“. Teilhard- nál az emberi erőfeszítés megszentelése együtt jár a keresztény erőfeszítés humanizálásával. A Központ, a hatalmas genezis mozgató és lelkesítő Ómega-pontja: Krisztus, aki megtestesülésével szinte magára vette az emberi fejlődést, és folyton-folyvást „növekszik“ Titokzatos Testében, az Egyházban egészen a végső beteljesedésig. Az ember tehát spiritualizálja a világmindenséget, azután pedig a bittel, reménnyel és szeretettel cselekvő és szenvedő embert Krisztus „spiritualizálja“: átalakítja. Öt és így közvetve a fejlődő világmindenséget, amelybe testével be van ágyazva. A test fel78