Szolgálat 35. (1977)

Eszmék és események - Megszentelni az emberi erőfeszítést (Teilhard de Chardin - Szabó Ferenc)

támadásának dogmája és a világmindenség titokzatos átalakulásának hite ihlette ezt a víziót. A teológusokra vár az a feladat, hogy részletkérdéseit jobban kidolgozzák abban a szellemben, amit a „Gaudium et Spes“ k. zsinati konstitúció is sugall (vő. 34. p.).

Az említett müveket (Benne élünk. Tudomány és Krisztus) P. Rezek fordításából jól ismeri a magyar közönség. Egyébként a Világmindenségem c. esszét a Vigilia három száma szintén közölte. A Szolgálat 1972/2 számában pedig közöltük Teilhard utolsó írását: „Kutatás, munka és imádás.“ Most két kevésbé ismert. 1919-ből való Teilhard- ievélböl fordítunk le egy-egy jellemző részletet. Ezek és más levelek, naplójegyzetek arról tanúskodnak, hogy Teilhard lelkiségének főbb vonásai már az első világháború alatt kirajzolódtak. A két levélrészlet végeredményben — bár kissé nehézkesen — ugyanazt mondja az emberi erőfeszítés megszenteléséről, mint Az isteni miliő. Különösen is hangsúlyozza minden emberi (természetes) erőfeszítés isteni értékét, éspedig nemcsak a szándékot (lelkületet) veszi figyelembe, hanem a létrehozott művet is. (Közli Emile Rideau: La Pensée du P. Teilhard de Chardin, Seuil, Párizs 1965, 489, 491.)

Valamennyiünk életében hatalmas és szükséges rész van fenntartva a pozitív tevékenységnek, a természetes és társadalmi emberi erőfeszítésnek. Erre az erőfeszítésre a külső körülmények késztetnek bennünket, és mint terhet kell elviselnünk. De ugyanakkor elsőrendű spiritualizáló értékkel is rendelkezik. Részben azért, mert tevékenységünknek erkölcsi „tréninget“ nyújt, részben pedig azért is, mert müve által pozitív eredményeket mutat fel. Ki tudná megmondani, mit köszön legtermészetesebb misztikus életünk is Pla- tónnak, Leibniznek, Pascalnak, Newtonnak és annyi másnak . . . ? Ki merné előre látni, mire képes még az emberi lélek, milyen közvetlenül természet- felettivé tehető természetes képességeket szerezhet meg (pl. olyan mértékben, ahogy teljesebben tudatára ébred a Világegyetemmel való szolidaritásának és azoknak a még ki nem kémlelt vidékeknek, amelyek a szellem „egységesülésével“ kapcsolatosak)? Ki állíthatná azt, hogy a Szeretet, ha elválasztanánk az emberi nedvtől és küzdelemtől, nem veszne el a kolostorrá alakult Világ ölén? — Hatalmas területe van még a pozitív megvalósításoknak, amelyeket lehetetlen meghiúsulni hagyni, ha lojálisak akarunk maradni. — Abszolút szükség van arra, hogy Krisztus olyan nagy legyen, mint az életem (mint az e g é s z Élet), így vallhatom csak tudatosan: Benne növekszem, nemcsak az aszketikus megszorítások és a szenvedés (magas fokon egységesítő) elszakadásai által, hanem mindaz által is, ami egzisztenciámban pozitív erőfeszítés, természetes tökéletesedés és emberi kötelesség (1919.dec. 12).

Valószínű, hogy ha arra kellene várnunk, hogy Krisztussal misztikusan egyesüljünk ahhoz, hogy meghódítsuk a Földet, solasem fognánk hozzá emberi munkánkhoz. A dolgokra való kiterjedés és a koncentráció Krisztusra csak két szimultán (egyidejű) mozgás lehet. Mihelyt az Ember az első misztikus ébredéskor fölfedezte az egyetemes konvergenciát, vagyis meglátta Krisztust a Minden végpontjánál . . . nemcsak hogy nem szóródik szét a Valóság uralma alá hajtására irányuló erőfeszítésében (hiszen számára minden egy lett belülről), hanem megtalálta — anélkül, hogy tevékenységét elfecsérelné — a lelki elszakadás titkát (1919. dec. 29).

Szabó Ferenc

79