Szolgálat 35. (1977)

Tanulmányok - Sántha Máté: Marcel Callo

hozzá tanácsért. „Számot vetettem azzal, hogy az ember boldogabb és lerázza csüggedését, ha megfeledkezik a saját bajáról, és a többiek nyomorúságára gondol." „Ha esténként hazajövök a barakkomba, úgy találom: jól érzem magam, mert miközben a többiekhez jó voltam, magammal is jót tettem." Növekvő befolyását felhasználja az „Amicale Franpaise“-ban, a francia elhurcoltak egyesületében. Sport- és színházi szakosztályt alakítanak. Hamarosan jelzi, hogy már semmi ideje „sötét gondolatokkal foglalkozni". A szellemi és lelki apostolságon túl társai testi szükségleteivel is törődik: ápolja a betegeket, szenet „organizál" a hideg barakkba, elosztja a hazulról kapott csomagokat. Halottaikért misét mondatnak, sírjukat rendben tartják, a családot hosszú részvétlevéllel vigasztalják.

Mindez persze nem változtat azon, hogy a lágerélet lényegében keserves szenvedések és megpróbáltatások szakadatlan lánca. Marcel nem szégyellj bevallani, hogy sokszor a sírásban könnyebbül meg: „Nagyon érzékeny lettem, elég gyakran sírok, főleg ha nagyon eláraszt a fájdalom. De amért az ember sír, még nem szűnt meg férfi lenni. Ez egyszerűen csak azt bizonyítja, hogy van szíve és kedélye. Nem válik kisebbé a könnyektől!" Vallja, hogy ezekben a hónapokban megértette az élet értelmét, hogy szilárd és tartós dolgok létrehozása szenvedést igényel, hogy „a szenvedéstől jobbá válik az ember". Ráneveli magát a legnehezebbre: „Megígérem, hogy nem panaszkodom többé, ha nem kapok levelet. Ez nehéz lesz, de ki fogok tartani." Csakugyan kitart, még akkor is, amikor három hónapig kell nélkülöznie ezt a vigasztalást. Már ezt a mondást küldi haza: „Ha az ember szeretettel viseli a baját, akkor már nincs is baja, vagy azt is szereti!“ És egyik utolsó levelében: „Milyen édes és erőt adó azokért szenvedni, akiket szeretünk!“

Pedig a látóhatár egyre sötétebb. Decemberben állandó migrén és fogfájás kínozza, A „Reichtet izgatja, hogy francia papok és szeminaristák sietnek álruhában Németországba hurcolt 700 000 honfitársuk segítségére. A Gestapo ideges, folyton brutálisabb. Korlátozzák a levelezést: februártól már csak lapokat írhatnak, azt is meghatározott mennyiségben. Az ifjúmunkások tovább tevékenykednek, Marcel tartja a kapcsolatot velük, de a gyűlések veszélyessé válnak. Hol itt, hol ott jönnek össze, kávéházban, csűrben, erdőben, hogy a Gestapo nyomukat veszítse. Szeminaristák irányításával tanulmányozzák a Szentírást. Suhard bíboros áldását küldi: „Az Egyház számít rátok. Egyedül rajtatok nyugszik most a felelősség a vallásos életért. Az Egyház ezennel hivatalból megbíz benneteket ezzel a feladattal.“ A Gestapo végül ráveti magát a JOC-szervezetre, a vezetőket elfogják. 1944. ápr. 19-én őt is a gothai börtönbe viszik. A vád: „náciellenes propagandát folytatott, s francia és keresztény eszméivel és cselekvésével kárára volt a hitleri Birodalomnak.“ Vagy mint az elfogatására jövő Gestapo-ügynök tiltakozó szobatársának egyszerűbben mondta: „Az úr túlságosan katolikus.“ A börtönben találkozik több társával. Közösen imádkozzák a Veni Sanctét a kihallgatásra menőkért, az olvasót a Gestapo embereiért.

57