Szolgálat 35. (1977)

Tanulmányok - Sántha Máté: Marcel Callo

fel, hogy bátyja szent pap legyen. Szívből jövő hosszú leveleket ír szeretett menyasszonyának is. Anyja és jegyese egyetlen egységbe olvad szívében, s irántuk érzett szeretete összefonódik Krisztus szeretetével. Vallja a nemes elvet: „A férfi szívében csak két személy számára van hely: saját édesanyja és gyermekeinek édesanyja számára.“ Boldogan színezi ki képzeletben, hogyan alapítják majd meg otthonukat, Krisztussal a díszhelyen. Szabad óráiban háztartási munkákat tanul. Vasárnap reggel felesége majd soká alhat, még finom kaláccsal fis kedveskedik neki a reggelihez. Nem tudjuk, Marguerite mennyire lett volna megelégedve Marcel kalácsával, de aligha elégítette ki szabótudománya: amikor nadrágja térdnél szétmegy, egyszerűen levágja a szárakat, úgyhogy rövid nadrág lesz belőle. „Hát mit kíván! Kutyaszorítóban ülünk, az ember megteszi, ami tőle telik ... és humorral!“ Megvallja jegyesének, hogy neki köszönheti sikereit, mert a csüggedés óráiban őrá gondol, hozzá akar méltó lenni, s akkor megint összeszedi magát. Imáiért is nagyon hálás, jobb „táplálék“ az neki, mint a csomagok. A táborban kapott húsvéti emlékképének hátára ezt a gyönyörű imát írja: „Istenem, te Mar- guerite-nak és nekem olyan szívet adtál, amelynek szüksége van szeretetre, és boldog, ha szerethet. Áldd meg szeretetünk kötelékét! Tedd, hogy egész életünkön át tartson, és még tovább, egészen isteni trónusod lépcsőjéig!“

1943. máre. 24-tól 1944. ápr. 20-ig tartózkodik Zella-Meblisben. A munka mindig ugyanaz: hadianyaggyárban pisztolyok összeszerelése, néha 11 óra hosszat is. Nem túlságosan nehéz, de fájdalmas, hiszen tudja, hogy az ellenségnek szolgálnak vele. Igyekeznek egy kicsit szabotálni, „Nem halok bele a munkába, ne féljetek.“ Cenzúrázott levélben ezek a szavak sokatmondók. Vasárnapjuk szabad. Délelőtt istentiszteleten vehetnek részt. A városban csak evangélikus templom van, de egy német katolikus pap minden vasárnap kijön a lágerbe. Májusban Mária-ájtatosságot is tartanak. Marcel boldog. Buzgón tanulja a német énekeket, hogy együtt énekelhessen a közösséggel. A szentmisét mint „egyetlen örömét“ emlegeti. Szentáldozásai után kézzelfoghatóan tapasztalja, hogy megint „megy minden“. „Magamhoz vettem Krisztust, és ő megvigasztalt.“ Mikor megtudja, hogy esténként a kápolna nyitva van, eljár szentséglátogatásra; ebből is sok erőt és bátorságot merít. Végül sikerül francia misét is szerveznie havonként. Tehetetlen haraggal kell azonban látniok, hogy a lengyel hadifoglyokat a nácik kiutasítják az istentiszteletről. Folytatja írásbeli lelki számadását. „Kis Marceletek folyvást ugyanaz, de mégis egy kicsit finomabb és keresztényibb lett, mert szenvedett.“ Itt is összetoborozza társait a húsvéti gyónásra. Közben — épp nagypénteken — betölti 21. életévét. „Magamban elmondtam a keresztutat, a kápolna ui. csukva volt. Minden szenvedésemet és áldozatomat bemutattam Krisztussal egyesülve. Bizonyos vagyok benne, hogy elfogadta.“ Maga sem sejti még, mennyire . . .

Egyre intenzívebben törődik a többiekkel. Májusban már hét francia van körülötte, köztük hozzá hasonló gondolkodásúak is. Mind többen fordulnak

56