Szolgálat 35. (1977)
Tanulmányok - Morel Gyula: A munka szociológiája
számaikat. Vagy egy másik példa: Aki közülünk nem szakember a közgazdaságtanban, nem tud magyarázatot adni a kérdésre, hogy a mindnyájunk által használt pénznek miért és hogyan változik a vásárló értéke. Az ősi társadalmak tagjai tudták, hogy hogyan jutnak napi táplálékukhoz és egyéb szükségleteikhez. Vagyis: az intellektuális fejlődés napjainkban nem annyit jelent, hogy mindig több általános ismeretre teszünk szert életfeltételeinkre nézve, hanem igenis jelenti azt a tudatot vagy meggyőződést, hogy ha akarnánk, bármikor megtudhatnánk bármit, mert világunk nem titokzatos hatalmak játékszere, hanem az ember elvileg képes számítás által minden fölött úrrá lenni. (M. Weber: Gesammelte Aufsätze zur Wissenschaftslehre, Tübingen 1968, 3. kiadás, 593. old.) — Ez a racionalista meggyőződés is statikusan gondolkozik végső értékelések és normák létéről: a konkrét társadalmi kereteken túlmutatnak, felfedezésüket és tartalmi jelentőségük meghatározását azonban empirikus módszerekkel akarja megoldani. Ez a gondolkodásmód a következő érvelés alapján áll: Ha az emberi magatartásra vonatkozó általános és végérvényes értelmezések és normák léteznek, akkor azokat minden társadalomban meg kell tudnunk találni. Az így felfedezett szocio-kulturális állandókat minden értékrend legfelső kritériumainak tekinthetjük, és felhasználhatjuk a helyes cél-eszköz-viszonyok megállapítására. Ez a felfogás az első pillanatban rokonszenvesnek tűnhet minden szociológus számára, aki szakmáját empirikus tudománynak tekinti. De éppen az empirikus kutatás eszközeinek ismerete jelzi előre az előbb vázolt út jár- hatatlanságát. Az első nehézség ebben az összefüggésben nyilvánvaló: ismereteink csak az emberi történelem utolsó pillanataira terjednek ki, és minden jel arra mutat, hogy véglegesen lehetetlenné vált múltunk legnagyobb részének empirikus feltárása. A második nehézség a jövőt illeti. Úgy tűnik, hogy lehetetlen a tapasztalati tudományok módszereivel, még biztosnak mondható ismeretek birtokában is, kizárni jövőbeli gyökeres, „kopernikuszi“ fordulatokat a felismerés és a belátás terén. Ez a lehetetlenség egyébként tudásszociológiái összefüggésekből is levezethető. Kivétel nélkül minden emberi személy gondolatvilága bizonyos kultúra (vagy bizonyos kultúrák) keretébe tartozik — ez következik a szocializáció kikerülhetetlen folyamatából, vagyis röviden abból a tényből, hogy a „teljes emberré válás“ csakis bizonyos emberi környezet segítségével, s következésképpen az ahhoz való alkalmazkodás útján lehetséges. Ez a kulturális keret jelenti egyben azt is, hogy az ember érték- és normarendszerére nézve is zárt szisztémában él. Mindebből következik gondolkodásának „szempontszerkezete“ (Aspektstruktur) és „helyzethez kötöttsége“ {Standortgebundenheit) (K. Mannheim: Ideologie und Utopie. Frankfurt am Main, 1965), vagyis az a tény, hogy magáévá tett rendszerének határait nem képes átlépni, illetve annyira kitágítani, hogy annak empirikusan bizonyítható módon „külvilága“ ne legyen. Ám ha ez így van, akkor elvileg lehetetlen dimenzionálisan új szempontok, alapvetően új kulturális elemek felbukkanását előre látni vagy kizárni. Konk4 49
