Szolgálat 35. (1977)

Tanulmányok - M.-D. Chenu: A Teremtő munkatársai

1. Mindenekelőtt számot kell vetnünk az ember és a természet dinamikus kapcsolatával. Az abszolút alany meg a mozdulatlan, közömbös mindenség statikusan egymás mellett álló modellje már nem kielégítő. Az ember maga is „természet“ az egyetemes természeten belül, s amennyiben az, nem foghatja fel, nem határozhatja meg önmagát, keletkezését, szerkezetét kívüle, bár fölötte is áll és szemben áll vele. A munka az ember és a természet találkozásának egy része, az ember voltaképpeni tevékenysége, eredeti helyzete, „megtestesülése“. De éppen úgy igaz marad, hogy nem határozhatja meg magát csupán a munkából kiindulva, mert a munka által rákényszeríti akaratát a természetre, hogy uralkodjék rajta. A munka „a szellem megnyilvánulása“ (Proudhon). Az állat egyetlen egységet alkot a természettel, és nem tud magának kérdést föltenni róla. Az ember viszont nemcsak gondolkodásával különül el a természettől, hanem tevékenységével is. Igaz, tartania kell magát törvényeihez, mégis autonóm és szabad marad benne. Tökéletessége abban áll, hogy beteljesíti ezt az uralkodói önállóságot, megvalósítja létét, amely más, mint pusztán természetes lét. Ezzel a képességével olyan világot alkot a természetben, amelyre rányomja saját bélyegét, amely több, mint a puszta természeti erők. Ezért abban a mértékben ébred önmagának tudatára, amilyen mértékben tudatosítja, amit tesz. Ebben a szabad, teremtő tevékenységben teljesedik ki, alkot kultúrát. Az emberi lét adottságaiból kinő „a munka kultúrája“. A munka nem pusztán technikai eszköz, hanem emberi érték. Van tehát a munkának humanizmusa.

2. A munka tehát egyszerre a dolgozó tökéletesedése és a dolgok átalakulása a világ tárgyi valóságában, amelyet épít, „perfectio openis“. Ez a kettősség lényeges. Mert figyelmen kívül hagyta az a teológia, amely csakis a „perfectio operands“-szál foglalkozott, és — anélkül, hogy ez tudatos lett volna — semlegesítette a munka tárgyi tartalmát. Új, technikai korunkban még erőteljesebb és nyilvánvalóbb a munkának ez a tárgyiasulása. Hiszen a kézi szerszámok helyébe lépő gép tevékenysége egyre függetlenebbé válik a dolgozó személyes tevékenységétől, akaratától és tervezésétől.

Az embernek ez a kettős, egyedülálló hatalma a „tekné“-ben rejlik, abban a képességében, amelynek erejében test-létek természetének megfelelően tud cselekedni. A technika ésszerűsítés, tehát az ember ratio-jának a kifejezése. Ezért a hasznossági célon túlmenően a szépség képessége is benne lakik. A munka tehát nem pusztán labor többé (szószerinti teher alatti ingadozás — a gyönge latin kifejezés szerint), hanem praxisz (gyümölcsöző tevékenység). Ez pedig azt jelenti, hogy nem csupán gazdasági szükségletek kielégítésére való, hanem az emberi lét humanizálását kell szolgálnia.

Ezzel azonban láthatóvá válik a jelenség vallásos dimenziója. Azzal, hogy az ember betölti feladatát a világ építésében, Isten teremtő művében osztozik. Isten nem kész mindenséget teremtett, amely fölé aztán angyali szellemIV. A munka teológiája

2

17