Szolgálat 35. (1977)
Halottaink - P. Király István SJ (Confratres)
ráerőszakolja. Próbaprédikációi alapos felkészültséget, kimerítő tárgyi ismereteket mutattak. Tudatosan törekedett, hogy az igazság ereje hasson a hallgatóságra, ne a szónoki lendület vagy fogások. Feltűnést nem keresett, de ritka tevékeny természet volt. Tanulmányai mellett mindig szívesen vállalt külső munkát is, pl. szívgárdát vezetett. Bölcseleti tanulmányokra Kassára került. Pihenőnapjain nagy túrákra vállalkozott a környező hegyekben. A természetnek különben is nagy barátja volt. Rendszeresen sportolt: télen korcsolyázott, síelt, nyáron tenniszezett, kosárlabdázott. A kassai évek idején figyelt föl P. Hunya Papi Egységére: részt vett a „kispapegység“ nyári találkozóin, ahol hosszú időkre kiható ismeretségek szövődtek a fiatal papnövendékek között, bekapcsolódott a Papi Lelkiség c. kiadványsorozatban szerkesztett rovatukba. A filozófiába nem lett éppen szerelmes, de becsülettel átrágta magát a tananyagon, és gondosan készített jegyzeteinek a kevésbé szorgalmasok is nagy hasznát vették. Magisztériumra Szatmárra került ifjúsági nevelőnek, az akkor fogalomnak számító fiúintézetbe. Ott élte át az amerikaiak szőnyegbombázását, a frontátvonulást stb. 1947- ben onnan érkezett Szegedre teológiai tanulmányokra. A teológiát jobban szerette a filozófiánál, s egy zseniális professzora irányításával különösen a szentírástudomány- nak szentelte idejét. Felújította kapcsolatait a kispapegységgel is. Pihenésképpen szeretett csónakázni a Tiszán. 1949-ben került külföldre, s az olaszországi Chieriben szentelték pappá 1950. júl. 15-én. Mint fiatal pap Belgiumban néhány évig a tanulmányi ház gondnoka volt. Gyakorlati érzéke, nyugodt természete és emberekkel való bánni tudása jól képesítette erre. Közben bekapcsolódott a belgiumi magyarok lelki gondozásába is. Olyan jól bevált és annyira megszerették, hogy csak hosszas huza-vona után sikerült végül is elöljáróinak ebből a munkakörből kiemelni, amikor a kanadai Torontóban szántak neki újabb és fontosabb szerepet. 1962-ben érkezett Kanadába. A magyar Szent Erzsébet-plébániára kapott kápláni beosztást és ismerkedett az angol nyelvvel. Flamarosan itt is megszerették, és osztatlan örömmel vették tudomásul, amikor 1964-ben a Kanadában működő magyar jezsuiták elöljárójává nevezték ki. Bár ez a hivatala erősen lekötötte, a következő hat esztendőre esik a torontói plébánia munkájának kivirágzása is. 1971-ben a torontói érsek a plébánia élére állította. Megszervezte a pénzügyi, építésügyi, vigalmi-társadalmi bizottságot, tervezett még lelkipásztori bizottságot és egy összefogó egyházközségi nagytanácsot. Lelki igazgatója volt a nőkongregációnak, a kát. férfiak társulatának, a nőszövetségnek, elnöke a két cserkészcsapatot fenntartó testületnek, gondozója a magyar iskolának. Templomi szentbeszédeinek mindig volt lényeges mondanivalójuk. Gyóntatószékét előszeretettel keresték fel a lelki eligazítást is igénylő gyónók. Irodában, családlátogatásokon rengeteg jót tett. Aki hozzá fordult, érezhette, hogy osztatlan figyelmét ügyének szenteli, jó szóval, tettel is segített, ahol tudott. Szelíd mosolyából mindenki egyenlőképpen kapott a kis ministránsoktól az öreg nénikéig. Szívügye volt az új liturgia, és egyben mestere is lett. A magyar mise bensősége sugárzott az arcáról, a hangjából. Nagyon vigyázott az istentisztelet szépségére. Fáradhatatlanul tanította esténként a liturgia közös énekeit. A világi munkatársak egyike írja róla: „Mindig mosolyogva, de nagyon határozottan tudott dönteni, és nem kellett soha döntéseit megbánnia. — Nem akart csak elöljárni. Támogatott és biztatott. Kiértékelt és javított. Nagyon sokat tanultunk tőle.“ Belső életéről sohasem beszélt. Egy-egy külső jelből és főleg imádságos életének hűségéből lehetett érezni, mennyire Isten jelenlétében járó ember. Vagy abból a szinte középkori zarándokörömből, ahogy nyugat-európai tartózkodása idején a kegyhelye- ket járta. Lourdes volt egyik legnagyobb élménye, és persze a Szentföld, ahová Torontóból ment híveivel a szentév folyamán. Erről írt beszámolója már halála után jelent meg. 1975-ben ünnepelte meg hívei körében ezüstjubileumát. Füvei ragaszkodásának ünnepe is volt ez a jubileum. Akkor még senki sem sejtette, hogy gyógyíthatatlan beteg. Szentföldi és római zarándoklatáról visszatérve jelentkezett orvosnál panaszaival. A 101
