Szolgálat 34. (1977)
Eszmék és események - Szép élet - szép halál
SZÉP ÉLET — SZÉP HALÁL Másfél évi szenvedés után meghalt édesanyám. Elsőpénteken még áldozott. A szentkenetet lassan már egy éve, Jézus Szíve ünnepén fölvetettem vele. Éjjel fél 12-kor fölkeltette apámat, és azt mondta neki: meghalok. Ugyan, ne bolondozz — mondta neki apám. „De én érzem, fulladok, és a szívem nagyon nehéz. Add ide a falról a keresztet a kezembe.“ (Néhány évvel ezelőtt éntőlem kapta.) Aztán imádkozott és bocsánatot kért az Úr Jézustól. És röviden befejezte. Sajnos, nem lehettem otthon . . . Mindenesetre örök hálával tartozom neki. Fölelevenednek gyermekkori emlékeim. Nagyböjtben mindig közösen imádkoztuk mindennap a fájdalmas olvasót. Mi gyerekek voltunk az előimádkozók. Jaj volt nekünk, ha este hat órára nem voltunk otthon. Addig se vacsora, se lámpagyújtás nem volt. Nagyon erős asszony volt az anyám, hihetetlen munkabírással. Mint gimnazisták négy kilométerre mentünk a vonathoz. Hófúvásokon másztunk át. Télen különösen a reggeli ébresztő Mária-ének volt, azt hiszem, a lourdes-i himnusz, és Szent Józsefről is. És meleg konyha a reggelivel. Laktunk olyan helyen, hogy 4-5 kilométerre mentünk templomba. Mindig ő zárta be a lakást. Vasárnap soha nem dolgozott. Mesélte, hogy egy alkalommal gyümölcsöt szedtek apámmal. Meghallotta a harangszót, akkor leugrott a fáról, és azt mondta apámnak: „ha te akarod, szedjed, de én nem.“ Mindketten abbahagyták. Mindig hozzám, a papfiához vágyódott, de hát ott volt az öcsém négy gyereke is, főleg kicsi korban. Érdekes, legjobban talán a nővérem nagyobbik, asszony leánya siratta meg a nagymamát. Mondtam is neki: pedig nagy pofont kaptál a nagymamától egyszer még lánykorodban. Azt mondja erre a „leányzó“: „Akkor is nagyon szerettem a nagymamát, és a pofont megérdemeltem.“ + 14 gyermekes családban Édesanyám volt a második. Ö maga nyolc gyermeket nevelt fel tisztességesen és becsületesen. Igen szerette gyermekeit. Háború alatt sokat dolgozott, még a határban is, mivel édesapánk négy évig a fronton volt. Két fia meghalt — egyiket a ló rúgta agyon —, két lányát a jó Istennek adta, mind a kettő külföldi zárdába került, egyik a messze Brazíliába. A többiek férjhez mentek, megnősültek. 1947-ben kitelepítették őket a Felvidékről Magyarországba. Egy évre rá meghalt májrákban az édesapánk. Később jó Édesanyánk bejött a faluba a tanyáról. Itt közelebb volt a templom, ahová szeretett járdogálni. Egyik fia kertjében építettek egy kis szo- bácskát és konyhát, ahol lakott. A jó Isten úgy rendezte, hogy 1976 nyarán a nevenapján mind a hat élő gyermeke együtt volt. A nővérek is hazamentek látogatóba meg a Felvidéken élő lánya is. Áldott jó Édesanyánk oly boldog volt, több feben mondogatta: „Milyen szép lenne most meghalni, mikor mind itthon vagytok.“ Azért is imádkozott mindig, hogy tudjon dolgozni mindvégig, és ne legyen senkinek 74
