Szolgálat 34. (1977)

Halottaink - Berkényi Alajos (Galamb Imre)

tő sírlámpái mellől.“ Ebben a sírköveken fellelhető költői anyagot és a kövekhez fűződő történeteket gyűjtötte össze.

1950-ben a győri egyházmegye szolgálatába került, mint soproni volt templomunk igazgatója. Hamarosan megszerették a papok és a hívek is. Nagyon alapos és lelki- ismeretes munkát végzett. Szentbeszédeire mintaszerűen készült, sokat gyóntatott, de gyakran felkereste híveit otthonukban is. 1966. júl. 29-én Pannonhalmára ment nyugalomba. Itt 1969-ben mutatta be aranymiséjét. 1973-tól kezdve egyre jobban elhatalmasodott szívgyengesége. 1975-ben átkerült a Szociális Otthonba, ahol már végig ágyban fekvő beteg volt. 1976 májusában agyvérzés érte, akkor a győri kórházba szállították, de mikor az agyvérzések ismétlődtek, egy hónap múlva ismét hazahozták. Jún. 15-én este szabadította meg a jó Isten szenvedéseitől.

Egy volt soproni hívének leveléből vett szavakkal szeretném a megemlékezést befejezni: „Tiszteltük puritánságáért és tudománya miatt, szerettük és megbecsültük azért a fáradhatatlan buzgóságért, amit a Nagyboldogasszony-templomért és híveiért mint lelkipásztor kifejtett. Ez az ember- és szerzetestípus egyre ritkább, és értéküket csak akkor tudjuk igazán megbecsülni, mikor már eltávoztak közülünk.“

Conf rater

BERKÉNYI ALAJOS (1914 — 1976)

Székesfehérvár a szentek városa. Itt élt István király, Imre herceg, Gizella királyné. És b. e. Prohászka Ottokártól kezdve a mi korunkban is éltek itt olyanok, akik a szentek útját járták.

Berkényi Alajos földműves család gyermeke volt. Hat fiú és két leány volt a családban, ebből három fiú papnak ment. Alajos Ohmüllner Márton spirituálistól (lásd Szolgálat 26. sz.) tanulta meg a boldog papi élet titkát: kegyelmi állapot, hűséges apostolkodás, a kereszt, szenvedés türelmes viselése és Isten akaratának készséges elfogadása. Ehhez ragaszkodott egész életében.

Csak négy évig volt káplán. Ezután Székesfehérvárra helyezte püspöke 1944-ben azzal a nagy megbízatással, hogy az Almássy-telepen új templomot és plébániát szervezzen. Minden készen volt már a nagyszabású, modern templom építéséhez, mikor a váratlanul jött háborúban minden elveszett, még a telket is más célra fordították. Szükségből az új egyházközség egy romos házat bérelt ki, itt rendezett be ideiglenes kápolnát. Ez aztán évről évre szépült, ízléses bútorzattal, oltárral. Ma már a legszebb kápolna Székesfehérvárott. Persze sok gondba, munkába, fáradságba, áldozatba került, de ment, mert lelkes, buzgó pap volt a vezető.

Ugyanilyen fáradhatatlan és hűséges volt a lelkek „építésében“ is. Kilenc éven át a megyei kórház összes betegeit ő látta el szentségekkel. A háború alatt több mint 200 halottat temetett el. Mikor a bombák hulltak, többen mondták, hogy ne menjen ki temetni, mert az életével játszik. Ö csak ezt mondta: „Ha a sírásók kimennek és a gyászolók is, a papnak is ott keli lenni.“ Prédikációiban nem volt keresett, egyszerűen beszélt az evangélium gondolatairól. Mégis nagy hatása volt, mert életével támasztotta alá, amit mondott. Minden este 6 órakor, esőben, sárban, rossz időben is eljött a kápolnába adorálni, imádkozni hivatásokért, híveiért, betegeiért, a szenvedőkért, a bűnösökért.

Megkérdeztem a kántornővért, mi tette a megboldogultat olyan értékes pappá. Ezt felelte: talán leghatásosabb erénye a szerénysége volt. Azután imádságos, tiszta lelkülete. Végtelen hűséges és pontos volt minden munkájában. Mindenben egyedül a jó Isten dicsőségét kereste.

Élete utolsó napjaiban már nagyon szenvedett, de mikor híyei meglátogatták, mindig kedvesen mosolygott.

Egyszer valaki azt mondta neki: „úgy hallom, hogy Fehérvárról elhelyeznek. Hová mennél a legszívesebben?“ Az atya elsápadt, és fejét lehajtva csak ennyit mondott:

98