Szolgálat 34. (1977)
Halottaink - P. Banicz Lajos SJ (Confratres)
„A temetőbe!" Most valóban oda költözött. Föpásztora temette a papok és hívek nagy részvételével. Galamb Imre P. BÁNICZ LAJOS SJ (1914— 1976) Nagykapornaki parasztcsaládból született. Heten voltak testvérek. Paraszti származását sohasem szégyellte és sohasem tagadta meg: szerelmese volt a földnek és az egyszerű népnek. Falusi kántor korában a kántori földön „pihente ki magát", később a templomkert gondját is vállalta. Mikor Pestre került, félt, hogy hiányozni fog neki a föld, ezért egyik rendtársa kertjében dolgozott, ültette a virágokat. De mikor lelkipásztori munkája erősebben lekötötte, készséggel lemondott a kerti munkáról is. Szobájába is belopta a természetet: tele volt madarak képével, akváriummal, természeti könyvekkel. Isten jóságát csodálta ezekben. Zömök alakja, csodálkozó szeme, ízes délzalai tájszólása, jellegzetes mosolya, állandó derűje közkedveltté tette társai közt. Valaki egyszer azt találta róla mondani a skolasztikátusban: „Nézze csak B. L.-t, középütt egy kicsit már kopaszodó fejével, piknikus termetével, nagy sötét szemeivel, olyan, mint Szent Péter apostol." Találó hasonlat. Sok volt benne Péter jelleméből. Lobbanékony, lelkes, könnyen haragra gyulladó, de könnyen meg is békélő természet volt. Széles érzelmi skálájáról a magisztériumban tett tanúságot: apai-anyai szeretettel szerette a diákokat, könnyekig meg tudott hatódni, de sokszor velőkig hasító hangon vágott a rendetlen- kedők közé, akik ilyenkor lapítottak, mukkanni sem mertek. Nagykapornaktól a kalocsai gimnáziumon át a Manrézáig és Szegedig sok rendtársat megismert. A falusi fiú éles, természetes megfigyelőképességével figyelte meg őket, és rengeteg anekdotát tudott mesélni mindenkiről, könnyekig megnevettetve még komorabb társait is. Bölcseleti tanulmányai során csakhamar kiderült, hogy nem született elméleti embernek, de nagyszerűen tudott beszélni az egyszerű emberek nyelvén, és elgondolkozni a természetes, józan ész alapján. Az Isten is népmisszionáriusnak teremtette. De nagyon tudatosan készült is erre. Tervszerűen gyűjtötte a gondolatokat, képeket, példákat. Minden érdekelte, ami a nép leikével, műveltségével kapcsolatos. És kitűnő gyakorlati érzéke is volt. Ö kezdte a skolasztikátusban a bábos játékok készítését, főleg karácsonyi népi játékokat és betlehemes jeleneteket. Ugyancsak ő volt fő szervezője a növendékek betlehemes pásztorjátékainak, Volly István gyűjtése alapján, de tovább fejlesztve, szélesítve. Ebben nagymesterré nőtte ki magát. Sokszor iskoláknak is megrendezte, sőt nem egyszer hálából a rend tanyasi pártfogóinak és barátainak is. Ő volt egyik mozgatója a sándorfalvi erdőirtásnak, mikor a növendékek a háború után maguk termelték ki a fát, hogy meg ne fagyjanak a hideg kollégiumban. Egy társával indult neki. Egy útszéli csárdában szalmán éjszakáztak, de az tele volt férgekkel. Társa egész éjjel nem tudott aludni. Lajos reggel azt állította: ő csak mászkálni érezte a bolhákat, de nem csípték. Másnapi szállásukon nem bolhák voltak, hanem egerek szaladgáltak. „Ugyan ne törődjék velük" — mondta flegmatikusán, aztán a másik oldalára fordult, és nyugodtan aludt reggelig. Ennek az edzettségének az erdélyi szórványmisszióban is jó hasznát vette mint P. Natonski kísérője. 1946. júl. 26-án szentelték pappá. Első lelkipásztori feladata a szórványmisszió volt. Hárman végezték más-más vidéken. Napközben járták a tanyákat, toborozták az embereket. Este öt órakor egy központi fekvésű tanyában az összegyűlt népnek előadást tartottak, éneket tanítottak, és persze főszámként a „tiszta szoba" asztalán szentmisét mutattak be. Aztán folyt tovább a megbeszélés inaszakadtig. És másnap kezdődött minden elölről. Csakhamar rájött, hogy a hatalmas tanyavilágot nem lehet biciklivel bejárni, csak motorral. Szerzett tehát egyet. Amikor pedig jött a sártenger, télen a hófúvás, lóháton járt. Jó gyakorlati eszére jellemző az is, hogy a pénzadományokat nem tette be az asztalfiába, hanem „befektette" (az ő kifejezése) egy kisded libafarmba. 99
