Szolgálat 34. (1977)
Eszmék és események - Három rövid szentírási elmélkedés (Johann Weber)
hogy pontos könyvelést vezetnek érdemeinkről; valahogy úgy, hogy ennek megfelelően osztják ki a jutalmat és büntetést. Mindenekelőtt pedig a végső jutalomosztásnál teljesen figyelembe veszik a megfelelő besorolást, rang, szolgálati évek és különös felhasználás szerint. Istennek azonban — a szőlősgazdának — más az elképzelése az igazságosságról. Azt nagylelkűség, jóság és könyörület határozza meg. Kereszténységünknek éppen abban kellene mutatkoznia, hogy hálásak vagyunk kegyelemből történt meghívásunkért. Mit is mutathatunk föl valójában? Jézus hallgatói közül sokan nem szívesen hallották ezt a példabeszédet. Mert abban bizakodtak, hogy sok jótettet gyűjtöttek, úgy, ahogyan takarékosan és szorgalmasan szaporítjuk kontónkat a bankban. Az egyiknél ez szembetűnő, — a másik sarokba szorul, senki nem mond neki köszönetét, senki nem figyel rá. De Isten mérlege, Isten mértéke más. Jóság a neve. Mindenkivel érezteti, aki azon fáradozik, hogy a szíve tiszta legyen. A döntő tényező mindig maga Isten: ő hív, ő hív meg. Az ember csak elfogadhatja és követheti a hívást. Még egyet: a példabeszédben a gazdag jutalmat csak a szőlő munkásainak ígérik és szolgáltatják ki. Kezdve azoktól, akik az első órától ott voltak, egészen azokig, akik utoljára nyúltak a kapához és metszőollóhoz. Azokról, akik hallották az Úr meghívását, mégis tovább ácsorogtak a piacon, a példabeszéd mit sem mond. + A „vallásos gondolkodás“ kevés! (Mt 21,28-32) Amikor Krisztus szeretetéről beszélünk, tudjuk, hogy az tettekben nyilvánult meg. Tevékenysége, szenvedése, halála egészen világos. Mi emberek azonban nem ritkán beérjük az érzelmekkel. Vagy arra a — kétségtelenül helytálló — mondatra hivatkozunk, hogy a belső beállítottság a fontos. Csakhogy nyitva marad a kérdés: Mire vonatkozik a beállítottság? Mégis csak a cselekvésünkre, a tetteinkre. És ezek a tettek gyakran rosszul járnak. Pedig Krisztust „tenni kell“, úgy, ahogy ő tettben nyilvánította meg szere- tetét. Nem elég szívünkben hordani a nevét, — meg kell nyilvánulnia szavunkban, elkötelezésünkben, a világban folytatott életünkben. Aki figyelmesen hallgatja vagy olvassa a Máté-evangéliumnak ezeket a szavait, fölfedezi, hogy itt éppen a „vallásos“ ember alapvető kísértéséről, a mi nagy veszélyünkről van szó: arról, hogy igent mondunk, és végső soron mégis megtagadjuk magunkat Istentől. „Megtesszük a kötelességünket“, mégis adósak maradunk a szeretettel. Egyáltalán nem akarom itt kevésre becsülni mindannak hűséges követését, amire gyermekkorunk óta tanítottak. Aki elvégzi reggeli és esti imáját, lelkiismeretesen részt vesz a vasárnapi istentiszteleten, gyónik-áldozik, egyszóval komolyan veszi vallásos kötelességeit, bizonyosan Istennek tetszőén cselekszik. Az evangélium szava értelmében mégis lehetséges, hogy csak „fejbólintó János“. Akkor ilyen, ha ad ugyan valamit Istennek, de saját magát nem adja oda. 77
