Szolgálat 34. (1977)

Tanulmányok - Békési István: Augustin Bea, a keresztény egység apostola

Mosolyát, nyugalmát, másokat meghallgatni kész jóindulatát hamar észrevették, akik közelebb álltak hozzá, együtt dolgozhattak vele. „Mint rendtárs, a legszebb példát mutatta a közösségi életben — írja róla egy külföldön élő magyar rendtársam. — Négy éves vele való együttélésem alatt csak épülni tudtam viselkedésén, szívélyes, tapintatos, jóságos és bölcs mivoltán. A kiegyensúlyozottság mintaképe volt. Velem szemben annyira jóindulatú, hogy valóságos mecénásomnak tekintettem. Biblikus irodalmi tevékenységemet még mint bíboros is nagy figyelemmel kísérte. Rövid leveleimre — hogy idejét kíméljem! — hosszan válaszolt, főképp ha véleménykülönbség állt fönn kettőnk közt.“

Pedig nem volt valami lágy jellem. Inkább racionális, következetes, sőt akaratos fajta. Rugalmasan, bölcsen, de szívósan harcolt azért, amit igaznak és helyesnek tartott. Jellemző esetet mond el erre a híres erkölcsteológus, P. Häring. Még a Zsinat előtti időkben, amikor csak remélgették, hogy lesznek változások a liturgia terén, megkérte, járjon közben a pápánál a népnyelvi mise érdekében. Át is adta a mise német fordítását. De abban elővigyázatosságból még szó sem volt a kánon népnyelven való imádkozásáról. Bea nem tartotta ezt jónak. Ha valami tanít és prédikál és mint Isten szava szól a mise szövegében, akkor az éppen a kánon. Különben mikor sok év után először járt szülőfalujában és ott igen fejlett „népi liturgia'-kísérlettel találkozott, az annyira megkapta, hogy megígérte, szót emel a pápánál az ügy érdekében. Mindenekelőtt a nagyhét utolsó három napjára vonatkozólag. Alig pár éven belül valóság lett a vágyból és ígéretből.

A „Divino afflante“ enciklika Bea fogalmazásában Msgr. Baccihoz került, aki feladata szerint „latinosította“. Bea visszajavította, mondván: mi is tudunk valamit latinul, s nem akarjuk olyan klasszikus nyelven írni, amelyet sokféleképpen lehet értelmezni. Aztán kiegyeztek valahogy.

Tanítványai egybehangzóan állítják: Bea professzornál jobb tanárt nem ismertek. „Utolérhetetlen volt didaktikai művészetében. Kristálytiszta előadásmenete versengett állításainak és ítéleteinek megalapozottságával. Amit mondott, az mindig az Egyház tanításához való hű ragaszkodás tükörképe volt. Sohasem törekedett .eredetiségre1.“ Rektori kiválóságára jellemző, hogy 19 éven át állt a pápai intézet élén. Nagy elfoglaltsága ellenére is mindig volt ideje, hogy a gépiességen túlmenően foglalkozzék a hozzá fordulókkal. Alaposságára vall, hogy a föltett kérdéseknek utánanézett a szakkönyvekben, úgy válaszolt. Mikor a tanév megkezdődött, ő szokta útbaigazítani az elsőéveseket. Mindenekelőtt pápai felhatalmazás alapján a Biblikum minden hallgatójának fölmentést adott az indexen levő könyvek olvasására. Elmagyarázta a könyvtár használatát. „Különösen egy könyvre vigyázzanak — mondta —, P. Lagrange Genezis-kommentárjára, mert abból csak ez az egy példány van. Én mentettem meg a zúzdából.“ (Ami igen bátor* tett volt akkoriban.) Nagyszerűen tudta tanítványait, munkatársait foglalkoztatni. De azt is tudták, hogy nem lehet vele kukoricázni. Az egyik páter földrajzot tanított a

58