Szolgálat 34. (1977)

Tanulmányok - Békési István: Augustin Bea, a keresztény egység apostola

Az Egyházak Világtanácsának főtitkára, W. A. Visser’t Hooft írja: „Még közzé sem tették megbízatását, értesített: alakul egy egységtitkárság, és megkérdezte, hajlandó lennék-e vele egy első megbeszélésre.“ Rejtetten találkoztak, Milánóban. „Nagy szeretettel fogadott. Mélységes hálával mondhatom, nem valami .diplomáciai' megbeszélés lett ebből. Nem: úgy beszélgettünk, ahogy ilyen ügyekben keresztényeknek szabad és kell is beszélniök. Mindjárt az volt a benyomásom: akivel tárgyalok, igen bölcs és jó ember.“ „Amit az ember nála talált, szerencsés keveréke volt az óvatosságnak és a tetterőnek. Tudott várni. De mikor meggyőződött, hogy itt az idő a következő lépés megtételére, akkor bátran ment előre.“ (1961-ben még ki kellett harcolnia, hogy a katolikus egyház az EVT közgyűlésére, Újdelhibe öt hivatalos megfigyelőt küldjön. Hét év múlva Uppsalába már 15 ment, s P. Tucci és Barbara Ward fel is szólalt.)

„Nincs olyan részlege a katolikus világnak, amely ne lenne hálára kötelezve Bea bíboros felé, szent egyénisége és a keresztény egység érdekében kifejtett prófétai szerepe miatt" — méltatta Ramsey canterbury érsek, az anglikán egyház feje. „Mindig szeretettel és hálával gondolok rá. Négyszáz év után ő volt az első bíboros, aki betette a lábát a Lambeth-palotába." Különösen három vonást emelt ki jellemében: nagyon szerette a Szentírást; felfogása az volt, hogy az egységtörekvés és az életszentség kéz a kézben együtt haladjanak; és nyílt ember volt.

Döntő része volt abban is, hogy az ortodox egyházakkal javult a légkör, és a látható eredmények is bekövetkeztek. Ezek a világsajtó és a közvélemény számára szenzációsabb híranyag lettek, mint a többi ökumenikus eredmény. Pedig itt kellett csak bizakodó remény és csüggedetlen kitartás! Az első meghívást a Pánortodox Zsinat még visszautasította. Később megjelentek a zsinaton, de aránylag kis képviselettel. Hosszú és nehéz volt az út még Athenagorász pátriárka római látogatásáig. Azért volt olyan megindító a jelenet, amikor VI. Pál és a pátriárka bemutatták egymásnak kíséretüket. A pápai csoportban Bea volt az utolsó. Athenagorász újra meg újra kitárta karját, hogy átölelje. Végül is a pápa mosolyogva egyik kezét a pátriárka, másikat a bíboros vállára tette. Azt akarta ezzel jelezni, hogy ez a pillanat elsősorban az ő érdeme. A jelenlevők lelkes ünneplése világosan mutatta: megértették.

ö volt a nemkeresztény vallásokról szóló dekrétum „keresztapja“ is. „A Gondviselés embere volt; minden erejéből közreműködött azon, hogy a katolikus egyházat a zsidósággal szemben a kiengesztelődés útjára vigye, s ezt a törekvést az egyházban sikerre is vitte“ (Elchinger püspök).

Az ember

Legtöbb méltatója szóvá tette: annyira eltűnt a feladat és a munka mögött, hogy belső küzdelmeiről, harcairól, csalódásairól alig tudunk valamit.

57