Szolgálat 34. (1977)
Tanulmányok - Waigand József: Az ökumenizmus mint világmozgalom
házakkal (nesztoriánusok, kopt monofiziták) a szakadás óta lényegében minden érintkezés megszűnt. Az orthodox egyházakkal a hivatalos szakítás (1054) előtt is már csak formális kapcsolat állt fenn, azóta pedig szinte semmi, kivéve a Konstantinápoly elestét (1453) megelőző másfél évtizedet. Az ősi ellenszenv történelmi és lélektani okainak elemzése messzire vezetne; csupán a negyedik keresztes háborúra utalunk. A keresztesek a Szentföld helyett az „eretnek“ Bizáncot ostromolták meg, kifosztották, asszonyaikat meg- becstelenítették, majd megalapították a konstantinápolyi latin császárságot (1204 —1261). Ennek a tragikus tettnek emlékét az évszázadok sem tudták elmosni. A török veszély közeledtére VII. Paleológ János bizánci császár, kifejezetten politikai célból, hogy a nyugattól fegyveres segítséget kapjon, József konstantinápolyi pátriárkával együtt kész volt résztvenni a firenzei uniós zsinaton (1438—1439). Ennek érdeme, hogy tisztázott néhány vitás teológiai kérdést a Kelet és a Nyugat között: elismerte a nyugati Credo „Filioque“ betoldását, a tisztítóhely tanát, kölcsönösen elismerték egymás papságát és szentmiséjét, valamint az egy szín alatti áldozás jogosságát. A konstantinápolyi egyház a város török kézre jutása után érvénytelenítette a firenzei uniót, amelynek egyébként sem volt a keletiek közt semmi lélektani gyökere. Mégis, legalább az akkor tisztázott hitbeli kérdések ma sem okoznak zavart. A török uralom kezdete óta Róma a Keletet lényegében missziós földnek tekintette. A 16. sz.-tól kezdve Róma a keletiekkel teljesen új útra lépett, amit a protestánsokkal szemben sohasem mert volna megtenni: elismerte papságukat, szentségeiket, saját rítusaikat, — de helyi uniókra törekedett. Ezek az egyesült keleti egyházak („unitusok“) megőrizhették az eredeti keleti egyházak minden hagyományát, a nős papságot is, de elismerték a pápa főségét. Pátriárkáikat maguk választhatták, de a pápa erősítette meg őket hivatalukban. Előbb a Hitterjesztési Kongregáció, majd 1917 óta az önállóvá lett Keleti Kongregáció foglalkozik vezetésükkel. E keleti katolikus egyházak autonómiája vajmi csekély. Püspökeik a Zsinaton méltán vetették Róma szemére, hogy míg az első évezred során az Apostoli Szentszék talán tíz esetben sem szólt bele a Kelet belső ügyeibe, az egyesülteknek most évente ezernyi aktával kell Rómába fordulniok. Mivel a nem egyesült keletiek (de bizonyos értelemben a protestánsok is) éppen az „unitusokon“ mérik le, miképpen értelmezné Róma a pápai primátus gyakorlását unió esetén, az eredmény (éppen e túlzott centralizmus miatt) kiábrándító. Ezért a keleti teológusok zöme ma is bizalmatlan Róma jószándékát illetően. A kérdés bizonyára fölvetődik majd a 70-es évek végére tervezett első pánortodox zsinaton. Az ökumenikus világmozgalomban a keletiek többsége elég hamar megtalálta helyét; főleg a konstantinápolyi pátriárkátus és a nyugateurópai orosz egyházak. Katolikus szempontból a keletiek részvétele igen jelentős: ugyanis a Kelet képviselte e mozgalomban azt az irányt, amely az anglikán kompro48
