Szolgálat 34. (1977)
Tanulmányok - Waigand József: Az ökumenizmus mint világmozgalom
kiadást megért életműve, a hatalmas „Konfessionskunde“ (Paderborn, 1969) közel ezer oldalon sokszáz keresztény népegyház, szabadegyház és szekta felsorolását nyújtja, lexikális tömörséggel. Itt csupán az imént említett szavak némi tisztázását látjuk szükségesnek, — éppen ökumenikus szempontból. Népegyháznak nevezzük azokat a nagy keresztény közösségeket, amelyek elvileg senkitől sem akarják megtagadni az üdvösséget, elvben egyetemesek, és szeretnék, ha az egész emberiség az ő útjukon jutna el Krisztushoz. — Szabad- egyházaknak nevezzük azokat a népegyházakból kiszakadt közösségeket, amelyek elvileg szintén egyetemesek, csupán azért szakadtak ki valamely népegyházból, mert annak megkövesült intézményeit, szokásait, hagyományait gátlónak érezték a keresztény lelkiségre; vagy pedig szabadok akartak lenni minden állami függőségtől, ami a népegyházakat a történelem során mindenütt jellemezte. A „szabad“-egyház elnevezés épp innen származik: valláspolitikai függetlenséget kerestek. Elsősorban az anglikán egyházon belül létesültek ilyen szabadegyházak, amelyek elvetették az angol királyok egyházfői jogát, és egyben lemondtak saját egyházuk minden előjogáról. — Szektáknak nevezzük azokat a közösségeket, amelyek többnyire még hisznek ugyan Jézus Krisztusban, az Isten Fiában és Megváltónkban, de elvileg sem törekszenek egyetemességre, sőt ellenkezőleg: föltételezik, hogy Isten csak a hozzájuk tartozó kevés „kiválasztottat" üdvözíti, mindenki más elvész. Tanításuk többnyire egy-egy keresztény részigazság túlhangsúlyozása, ami együttjár a nézeteikkel ellentétes keresztény igazságok elutasításával, és a dialógustól való merev elzárkózással. Tagjaikat többnyire fanatikus, sót nem egyszer agresszív térítési buzgóság, egymásért hihetetlen áldozatkészség, és csaknem kivétel nélkül közeli világvég-várás jellemzi, szüntelenül módosított határidővel. Az említett hármas felsorolás világosnak tűnik, a gyakorlatban azonban éppenséggel nem az. A történelem során ismételten megesett már, hogy valamely szabadegyház ismét népegyházzá fejlődött, — máskor viszont szektákra hullott szét. Ma népegyháznak nevezhetjük a rk. egyházon kívül az ortodoxokat, valamint a Rómától már sokkal régebben elszakadt keletieket, mint a nesztoriánusok, szír-jakobiták, örmények, koptok, abesszin monofiziták. Népegyházak az anglikánok, luteránusok, reformátusok, unitáriusok, presbiteriánusok, a „délindiai egyház". Legismertebb szabadegyház a baptistáké (sokféle ágával!), a metodisták, kongregacionalisták, a hivatalos protestáns egyházakból kiszakadt számos részegyház. Eredetét tekintve ide lehetne sorolni az ókatolikus egyházat is. Az ökumenikus mozgalmat illetően Itt mindjárt előre bocsáthatjuk: a népegyházak mind, a szabadegyházak is legnagyobb részükben résztvesznek e mozgalomban. Ezzel szemben a szekták zöme elzárkózik az ökumenikus gondolkodás elől. Kivételek természetesen vannak. Statisztikailag, egészen elnagyolva azt lehet mondani, hogy a 3.8 milliárd főnyi emberiség 30%-a keresztény, kb. ilyen megosztásban: katolikus 700 millió, keleti talán 200 millió, protestáns 300 millió. A világ összlakosságához képest a kereszténység lassú csökkenést mutat. A visszaesést nem a hit megfogyatkozása okozza, hanem a nemkeresztény népek gyorsabb szaporodási aránya. Amikor ma egyre Inkább felismerjük a személyes elkötelezettségen alapuló kereszténység szükségességét és a tömegkereszténység korának letűntét, az arányszám csökkenése nem csüggeszthet el. Inkább arra ösztönöz, hogy akik megmaradnak, valóban ismerjék és szeressék hitüket. De ha ismerik és szeretik, méltán fölvetik a kérdést: meddig még a kereszténység szerencsétlen megosztása? Az egy mennyei Atya gyermekei miért nem lehetnek teljesen testvérekké? Mi áll az egység útjában? Egyre inkább úgy látszik, hogy elsősorban nem is annyira hitbeli kérdések, hanem a történelem, — azaz: a külön-külön utakon haladt belső fejlődés, az évszázadok 40
