Szolgálat 34. (1977)
Tanulmányok - Waigand József: Az ökumenizmus mint világmozgalom
során kialakult intézmények, hagyományok, szokások, lelkiéleti irányzatok, nem utolsó sorban pedig a más-más teológiai szakkifejezések (terminológia) nehezítik meg a közeledést. Ez a tény talán sehol sem jutott oly élesen kifejezésre, mint abban a közös közleményben, amelyet 1973 májusában a pápa és a monofizita koptok pátriárkája (III. Shenuda) megbeszélései után adtak ki. Kijelentik, hogy a két testvéregyház krisztológiai tanításában nincs eltérés; különbség csupán a kifejezésekben (szóhasználatban) van. Egyébként már XII. Pius a kalcedoni egyetemes zsinat másfél ezredes évfordulóján, 1951-ben kiadott „Sempiternus Rex“ enciklikájában is elismerte, hogy az egykori katolikus-monofizita ellentétek az akkor még nem teljesen kikristályosodott és ezért kölcsönösen félreértett terminológiából eredtek. Másfél évezredes különélés után tehát íme kiderül, hogy a 451-es kalcedoni egyetemes Zsinat csupán a nem eléggé tisztázott terminológia miatt vágta le a keresztény Egyház egyik virágzó ágát! Az ökumenizmust tehát csak a történeti háttér fölfedésével érthetjük meg. A katolikus és protestáns egyházak együttélésének első korszaka: a 17. század közepéig A protestáns egyházak belső fejlődését nehéz a katolikus egyháztól teljesen függetlenül tárgyalni. A 15 évszázados közös múlt sokkal mélyebbre eresztette gyökereit, semhogy ne befolyásolta volna ezt a fejlődést. A protestantizmus kezdetét hivatalosan az 1517-es évre szokták tenni, amikor Luther döntően szakított Rómával. De az ilyen látványos gesztusoknak mindig mély eredőik vannak, máskülönben nem lett volna világvisszhangjuk. Talán sohasem lett volna reformáció, ha a katolikus egyház önmagát reformálta volna meg a 16. sz. elején. A protestantizmussal kapcsolatban három nagy korszakot különböztethetünk meg. Az első a harcok és polémiák kora, amelyet kb. a 30 éves háború végéig (1648) számíthatunk. E korszaknak jeligéje: „Fegyverrel az igazságért!“ Eredménye pedig: gyűlölködés, máig is élő ellenszenv, vér és pusztulás ... Van tehát ok a kölcsönös bűnbánatra. Erre figyelmeztettek VI. Pál pápa bocsánatkérő szavai 1963-ban, a második zsinati ülésszak megnyitásakor. Ennek a polemikus kornak nagy katolikus védelmi felsorakozása volt a trienti egyetemes zsinat (1545—1563). Pozitív érdemeit senki sem tagadhatja. Egyházfegyelmi téren új, lelkibb korszakot indított el, és színvonalasabbá tette a papképzést. Hitbeli téren számos vitatott kérdést eldöntött. Negatív jellegzetessége a polemikus szellem. Mai kifejezéssel így lehetne mondani: nem azt kereste, ami összeköt, hanem azt, ami elválaszt. Nem kereste többé a baráti dialógus útját. Másik feltűnő jellegzetessége Trientnek: görcsös félelem a további széthullástól. Ezért mindent igyekezett uniformizálni, és jogi szabályokba szorítani. Ugyanezt a kort protestáns egyházakban a harcok és polémiák jellemzik: főleg a katolikusokkal szemben, de egymás között is. Tragikus politikai követ41
