Szolgálat 34. (1977)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az Egyház mint az írások szolgája és őre

lünk, hogy Krisztus az üdvtörténet középpontja, s ezért Isten minden részleges kinyilatkoztatása őrá, a kinyilatkoztatás teljességére irányul. A keresztény tipológiatörténet számtalan példát mutat arra, hogy a különböző keresztény nemzedékek hogyan próbálták ezt a lépést megtenni. Ezért olvassuk az egyiptomi kivonulás történetét húsvét éjszakáján, a pusztai rézkígyó történetét ezért vonatkoztatjuk a Megfeszítettre, a manna ezért jelentheti az eucharisztikus eledelt, az ószövetségi királyság történetében így találunk utalást az Isten eszkatológikus országára stb.

Ebbe az üdvtörtóneti összefüggésbe lép bele a mai keresztény is, amikor saját lelki felkészültsége és igényei szerint közelít egy biblikus szöveghez. Szent Bernét a 12. században a bibliai szövegeket forrásvízhez hasonlította. A víz sokféle emberi szükségletet kielégít: mosásra, főzésre, ivásra és fürdésre egyaránt lehet használni. Éppen így a bibliai szöveg is táplál, felüdít vagy megtisztít aszerint, hogy milyen szükséglettel és igénnyel közelítünk hozzá. Modern biblikusok joggal emelnek óvást a Szentírás önkényes, szubjektív értelmezése ellen. Azonban még inkább hibás és téves volna az egyént igényeivel és szükségleteivel kizárni a szentírásértelmezés folyamatából.

A történeti és filológiai felismerések jóvoltából korunk embere világosabban látja, mint látták azelőtt, hogyan lehet megállapítani egy régi szöveg eredeti, szerzője által szándékolt értelmét. Nem kétséges, hogy a mai tudományos eszközök birtokában a bibliai szövegek eredeti, betű szerinti értelme pontosabban megállapítható, mint a kereszténység első tizenkilenc évszázadában. Az Isten szava azonban, mint „élő és hathatós szó“ (Zsid 4,12), nem puszta archeológiái lelet. A történeti, kritikai és filológiai kutatást teológiai vizsgálódással kell folytatnunk. Továbbá hogy az isteni szó mai életünkbe hathatósan beleszólhasson, ezt a teológiai értelmet szembesítenünk kell az egyén és a közösség élő helyzetével. Úgy is mondhatnánk, hogy a „tudományos“ biblikus kutatás ne maradjon meg a nyelvészkedés és archeológia színvonalán, hanem teológiai kutatással folytatódjék. Sőt a teológiai kutatáson túl kell, hogy a pasztorális alkalmazás és a lelkiéletet tápláló értelemkeresés is a biblikus kutatás gyümölcse legyen. Úgy tűnik, hogy a zsinat utáni Egyházban a biblikus tudományoknak ez a legfőbb és legnehezebb feladata: szervesen beleépülni a hittudományok és a lelkipásztorkodás egészébe. Ezt köti lelkünkre a Dei Verbum is: „a Szentírás tanulmányozása legyen mintegy a hittudomány lelke. A Szentírás szavából üdvös táplálékot kap és szentül virul az Ige szolgálata is, azaz a lelkipásztori igehirdetés, a hitoktatás és az egész keresztény tanítás" (24. p.). Ezért „a szent zsinat bátorítja az Egyháznak szentírástudományművelő fiait, hogy nap-nap után újult erővel és teljes iparkodással az Egyház szellemében folytassák a szépen megkezdett munkát“ (24. p.).

19