Szolgálat 34. (1977)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az Egyház mint az írások szolgája és őre

azokhoz mérje magát, azokat használva ügyeljen az isteni Szóra, mert csak így tudja megőrizni eredetiségét, így tud azonos maradni önmaga kezdeteivel, első megjelenési formájával. Másrészt az írások magyarázatára nem is lehet más jogosult fórum. Az a közösség, amely a Szentírást létrehozta, tovább él, és őrzi magában azt a természetfölötti valóságot, amely az írásokban irodalmilag kifejeződik. Az Egyház a maga tovább folytatódó isteni életében hordozza a Szentírás reális tartalmát. Az Egyház életének teljessége nélkül a Biblia holt történelmi anyaggá válnék. Csak egyházi használatában, a közösségre való alkalmazásában lesz a biblikus szövegből „szellem és élet“ (Jn 6,6*3), Isten „élő és hatékony igéje“ (Zsid 4,12). Az egyén számára is szükséges, hogy részesedjék az Egyház hitében, ha a Szentírás értelmébe bele akar hatolni. Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy Krisztus hite szükségképpen egyházi közösségbe fog össze bennünket, akkor az is logikusan következik, hogy az írások sugalmazott értelmét nem sajátíthatjuk el az egyházi közösségen kívül.

Amikor tehát állítjuk, hogy az Egyháznak joga és kötelessége az írások autentikus magyarázata, nem valami külön hatalomról, Istentől kapott különálló kiváltságról beszélünk. Hanem az Egyház olyan életfunkciójáról, amely egyaránt következik saját létéből és a Szentírás természetéből.

3. A Szentírás és a tanítóhivatal

Az egyházi közösség hierarchikus szerkezetű: tagságát, életét isteni tekintélyű vezetők kormányozzák. Legfontosabb életműködéseiben — hitet őrző és értelmező törekvéseiben, a szentségi élet szervezésében és rendezésében, a krisztusi igét és a testvéri szeretetet szolgáló tevékenységében — az Egyház mint hierarchikusan szervezett közösség lép fel. Amikor saját hite örökségét felmérve a kánont megállapította, hierarchikusan járt el: zsinati és pápai döntések formájában. Ez persze nem azt jelenti, hogy önkényesen vagy ötletszerűen cselekedett. Hiszen már a kánon megállapítása előtt a szent könyvek birtokában volt. Csak arra volt szükség, hogy e tényt tudatosítsa, tekintéllyel és minden kétséget kizárva kifejezze, — szóval csupa olyan lépésre, amelyeket az Egyház csak vezetőin keresztül képes egyértelműen megtenni.

A szentírásmagyarázatban sem az Egyház tagságától függetlenül vagy elszigetelten ad véleményt a tanítóhivatal az egyes szövegek értelméről, hogy ezt azután tekintélyi erővel érvényre juttassa. Amikor ugyanis az Egyház egy szöveget értelmez, egyben önmagára is néz, arra a tapasztalati valóságra, amelyet a szöveg írásos formában fejez ki, ő viszont tagjai hitében és szentségi életében mint kegyelmi létet magában hordoz. A magísztérium írásmagyarázata nem pusztán filológiai és történelmi feladat, nem is kizárólag az írott szövegek tanúságára támaszkodik, nem is csupán szövegmagyarázat a célja. Krisztus szava — és végső soron a Szentírás egésze — „szel2

17