Szolgálat 34. (1977)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az Egyház mint az írások szolgája és őre

biblikus tudomány azonban igen sok biblikus szöveg esetében éppen az egyéni szerzőség fogalmának elvetését követeli. Persze egy szöveg létrejöttében végül is egyéni fogalmazás, a mondatok, szavak végső nyelvi és nyelvtani alakját egy ember adja meg. Azonban döntő fontosságú az a tény, hogy sok biblikus szöveg — például Mózes könyvei vagy a szinoptikus evangéliumok — egy szervezett vallásos közösség szájhagyományából alakultak ki, azaz létrehozásukban ténylegesen részt vett az Isten népe, mint közösség a maga szükségleteivel, hitéletének fény- és árnyoldalaival, különféle karizmákkal felruházott tagjain és vezetőin keresztül.

A Szentírás sugalmazásának ilyen kollektív felfogása rendkívül fontos mind a biblikus 'istenszó természetének, mind magyarázatának megértéséhez. Amíg az írásokat pusztán egyéni sugalmazás eredőjének tekintjük, könnyű az emberi szerzőt is pusztán „szócsőnek“ tekintem, és a létrejött szöveget úgy felfogni, mint emberi szavakba öntött közvetlen isteni közlést. Ilyen felfogással az egyházi tekintély bibliaértelmezése képtelenségnek tűnhet. Hiszen hogyan is mer egy emberi tekintély az írások isteni tekintélyével vetekedni? Emberi reflexióra vagy tapasztalatra alapuló tudás nem válhat mércéjévé az isteni szónak, amit természetfölötti sugalmazás eredményezett! Valóban a pusztán egyéni sugalmazás tana könnyen útját kövezi a pusztán egyéni értelmezés protestáns tanának („sola Scriptura“). Mai szemszögből mintha úgy tűnnék, hogy mind a reformátorok személyes szabad bibliamagyarázati elve, mind az ellenreformátorok sugalmazástana azonos individualista ember- és történelemszemléletet tükröz. Ezzel szemben ha úgy tekintjük a Szentírást, mint az ószövetségi istennép és az újszövetségi születő Egyház (az első a második embriója!) hitének és istenélményének kiváltságos és sugalmazott kifejezését, akkor természetesnek látszik az a különleges viszony, ami az Egyház folytatódó élete és az írások használata között fennáll.

Először is a Szentírást nem szabad közvetlen isteni közlésnek tekinteni, mintha csak a nyelvtan és a stílus lenne benne az emberi alkotás, de a mondanivaló és a tartalom kizárólag isteni eredetű. Látnunk kell a biblikus szó belső istenemberi szerkezetét. (Lásd ehhez a Dei Verbum zsinati konsti- túció 3. fejezetét!) A Szentírás egyszerre a sugalmazó Isten és a sugalmazott ember műve, egyszerre fejez ki hitet kívánó isteni hívást és hittel válaszoló emberi feleletet. Mint a hit jele nemcsak egyént, hanem élő közösséget is tükröz, hiszen Isten az üdvtörténet során nem elszigetelt egyénekkel, hanem közösségre rendelt személyekkel közölte önmagát.

Továbbá így nem tűnik képtelenségnek az Egyház szentírásmagyarázó tevékenysége. Az a gyanú sem merülhet fel, hogy ez csak későbbi emberi törekvések vagy nehézségek folyományaként jelentkezett. Hiszen a legtermészetesebb, hogy az a közösség, amely létrejöttének szakaszaiban írásban megörökítette kezdődő önmagát, további létében ezeknek az írásoknak őrévé és magyarázójává váljék. Azaz az írások magyarázása az.Egyház számára szükséges és elengedhetetlen. Egyrészt kell, hogy az írásokra figyeljen,

16