Szolgálat 34. (1977)

Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Jézus evangéliumának útja mihozzánk

zus Péternek. — Erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek rajta erőt“ (Mt 16,18).

De ahogy a hagyomány és szentírás igényli az egyházi tanítóhivatal szolgálatát, úgy igényli az egyházi tanítóhivatal is a hagyományt és a szentírást. Nem egészséges az egyház élete akkor, ha az egyházi tanítóhivatal kijelentései szinte kiszorítják az emberek tudatából a szentírást. Ezek a kijelentések sokszor egy bizonyos korban felmerült eretnekség vagy kétely miatt váltak szükségessé, és így az akkori szükségletek szerint egyes szempontokra vetnek fényt, másokat pedig árnyékban hagynak. Ezért az ilyen kijelentésekkel való kizárólagos foglalkozás szükségképpen sajnálatos súlyponteltolódásokhoz, fontos szempontok elfeledéséhez vezet. Olyan az egyházi tanító- hivatal, mint az útjelző tábla: megőriz attól, hogy eltévedjünk, de semmiképpen sem helyettesíti az utat. Az út pedig Krisztus, úgy, ahogy az apostolok látták és hirdették, úgy, ahogy a szentírás Öt minden idők embereinek hirdeti.

„És Japánban . . . “

Befejezésül szabadjon elmondanom egy itteni élményemet. A napokban hunyt el itt Japánban egy fiatal japán katolikus pap, Morista János. Kedves tanítványom volt a tokiói szemináriumban. Rák vitte el, negyvenhat éves korában, egy félév alatt. János egy déljapáni sziget kis falujában született. Családja azoktól a katolikusoktól származott, akik Xavéri Szent Ferenc idején tértek meg, és három századon keresztül, püspök, pap, mise, prédikáció nélkül, a legszigorúbb üldöztetés ellenére, titokban megőrizték és gyermekeiknek továbbadták a keresztény hitet. János gyerekkorától kezdve papi hivatást érzett. Nyílegyenes volt az élete, nem ismert megalkuvást. Ugyanakkor nyílt volt és kedves, mindig nevetett a szeme, mindig nevetésre állt a szája. Többször látogattam meg betegségében. Még ott is ragyogott a szeme, pedig nagyon szenvedett. „Most tanultam meg sírni a sírókkal, ahogy Jézus tette" — mondogatta. És ujjával fájó fejére mutatva: „Itt a töviskorona egyik tövise, itt meg egy másik ..." Mikor legközelebb nála jártam, arra kért, mondjak misét kórházi betegszobájában. Odahozatta azt a miseruhát, amelyben primíoiáját végezte; kérte, azt vegyem fel. Mise előtt aztán még magához intett — hangosan beszélni már nem tudott — és fülembe súgta: „Tessék ezt a misét hálaadó miseként felajánlani. Hálából azért, hogy Krisztus mindvégig megőrzött papjának.“ Mikor utoljára látogattam meg, már nagyon a végét járta. Biztattam, imádkozzék: „Legyen meg a te akaratod.“ Erre felélénkült: „Igen, igen, csak azt. Legyen meg a te akaratod.“ Néhány nappal rá jött a hír, hogy megállt a szíve. Temetésén rengetegen voltak. És fiatal, sápadt, dús fekete hajával koronázott arca olyan szép volt a koporsóban, olyan békés, mint egy gyermeké.

Hát ennek az én kedves, felejthetetlen növendékemnek' az élete élő példa arra, miképpen jut el hozzánk és mit tesz bennünk Krisztus evangéliuma.

12