Szolgálat 34. (1977)
Halottaink - Etele Ágoston piarista (Confrater)
De nem adta oda munkakedvét: keserűségei, győngeségei sohasem tudták megbénítani. Fáradtan, gyengülő szívvel csinálta végig utolsó hónapját, augusztust. Ez a tempó egy harmincévesnek is becsületére vált volna. Elsején a betegek és a szenvedők napja, a szentkenet ünnepélyes kiszolgáltatása (75-en voltak csak a betegek!). Nyolcadikán a fiatalok töltötték meg a templomot beatmisére. Aug. 15-én búcsú a Nagyasszony templomában. 22-én a házassági évfordulójukat ünnepló házasok és családtagjaik áldása, áldozása. Augusztus utolsó vasárnapja már a gyermekeké volt: megkezdte a hitoktatás elindítását. Közben várta, nagyon várta a soproni Szív-szanatórium hívását, ahová kezelésre jelentkezett. Helyette az Isten hívása jött, csendben, észrevétlen. Utolsó vasárnapján még két misét mondott prédikációval. Hétfőn, szept. 20-ra virradóra elaludt az Úrban. Temetésén a megyéspüspökkel az élen 160 pap vett részt s rengeteg hivő: ennyi embert Ménfőn még nem láttak együtt. Ezen a napon ketten prédikáltak: a halott plébános és a halál, és harmadikként a megrendült emberi szívekben megszólalt az Isten. Lelkületét jellemezte az a három vonás, amit koporsójánál idézett fel barátja: „Istenem, ne fizess ki itt a földön!“ (Utoljára is erről beszélt!) „Vitám et sanguinem, séd sententiam non: csak a jellemes ember lehet szent.* „Nem büntetni kell, hanem megelőzni a bűnt.“ (Don Bosco) Ezt a lelkületet érezték meg a ménfőiek 22 év alatt, különösen pedig a gyerekek, akik csapatostól mentek utána. A ménfői dombon van a sírja; ezüstfenyő áll előtte. A fenyőket mindig nagyon szerette: tavaly még húsz csemetét ültetett, s leste, hogy fejlődnek. Mindig szerette a fejlődő életet: fenyőben, gyerekben, emberben. De az ezüstfenyőnél is szebbet láthat immár. Ebben a látomásban teljesíti be újmisés és végrendeleti mondatát: „Én Uram, én Istenem!“ Egy barátja ETELE ÁGOSTON piarista (1926— 1976) 1950-ben szentelték. Állomáshelyei: Újkígyós, Tótkomlós, Gyoma. 1952—57: a több tanyai és kültelki filiával rendelkező debreceni Szent István plébánia káplánja. Vasárnaponként több tíz kilométert, nem egyszer a hitoktatást végezve 50—60 km-t kerékpározik a nagy és kis hívek elérése érdekében. 1957-ben a Hajdu-Bihar megyei Kórósszigetre került lelkésznek. Ezt a települést a 40-es években a nagyváradi káptalan létesítette, itt kápolnája és plébániaépülete újjáépítése érdekében fizikailag is sokat dolgozott. Az alig 200 hivőt számláló szórványközösség szinte minden családja családtagnak tekintette. A település „tiszta jókedve, derűje“ volt — mondták róla. 1960—66-ig a közeli Furtán lett lelkész, ahol a Gondviselés ráhelyezte a papi magányosság keresztjét. Budapesten élő beteg édesanyja gondozására — főpásztorai jóakaratából — Budapestre kerülhetett két alkalommal (1966—68, 1970—72). Közben és utána Békéscsa- ba-Belvárosban működött. 1973-ban szívinfarktust kapott. Többször hónapokig nyomta az ágyat. Ezüstmiséi alkalmával mind Békéscsabán, mind Budapesten érezhette, hogy a hívek megbecsülik, betegségének keresztjéért is értékelik. Halála hirtelen történt, de nem váratlanul, 1976. aug. 13-án. A szó legkomolyabb értelmében kedves ember volt. Jó közérzetet teremtett maga körül. Türelemmel végighallgatta — fáradtsága ellenére — az „extra“, nehéz egyéniségeket is. Rendjében megalapozott intelligenciája érezhető volt szentbeszédeiben, hitoktatásában és emberi kapcsolataiban. Csabai ezüstmiséjén a gyermekek az oltár körül vőfélybotot tartottak. A szent lakoma után jegyese, Krisztus most hívta „az örök lakásba.“ Conf rater 103
