Szolgálat 34. (1977)
Halottaink - Boromissza Antal SJ (Confrater)
BOROM ISSZA ANTAL SJ (1899—1976) Tizenkét gyermekes, vallásos szülőktől született 1899. dec. 12-én Kalocsán. Látványszámba ment a család felvonulása a vasárnapi tíz órás misére: szüleik előtt a gyerekek libasorban. Sajnos a testvéreknek csak a fele ért felnőtt kort. Antal öt elemi elvégzése után 12 éves korától mindenes háziszolga lett a kalocsai kaszinóban, majd 1915-től a kalocsai jezsuita konviktusban. Itt ismerkedett rneg a Társasággal, és 1922 májusában fölvételét kérte. Kitűnő szakáccsá képezték ki. Ez volt azután a munkája különböző rendházakban. 1942—44 között egészségügyi katonai szolgálatot teljesített a charkovi magyar kórházban és egyebütt. 1954-től tizenhat éven át a szerzetesnők jászberényi szociális otthonában dolgozott. 1970. ápr. 4-étől a pannonhalmi szociális otthon gondozottja. Itt halt meg 1976. dec. 13-án 25 kilóra lefogyva, végelgyengülésben, haláltusa nélkül, csendesen. Életét — mondják róla a jászberényi nővérek — munka és imádság töltötte ki, tökéletes összhangban. Ha ideje engedte, többet imádkozott, ha a munka szorított, nyugodtan hagyta el megszokott imáit. Úgy végezte munkáját, ahogy a családapa dolgozik övéiért: felelősségtudattal, gondos körültekintéssel. Hajnali négy órakor már fűtötte télen az ebédlő cserépkályháját, hogy mire a nővérek 8 órakor jönnek, meleg legyen. Észrevett minden hiányt, munkakimaradást a többiek részéről, és ha csak tudta, észrevétlenül elvégezte helyettük, főleg akkor, ha elhagyása súlyosabb következményekkel járt volna. Mikor kérték, hogy ne fáradjon annyit a munkával, azt felelte: „Megéri, Isten fizet érte!“ Valaki egyszer sajnálkozott rajta, mikor látta, hogyan tolja a malacok takarmányával megrakott nehéz talicskát. Ö mosolyogva rátekintett, és csak ennyit mondott: „Vállaltam!“ Nem lehetett olyat kérni tőle. amit nem teljesített volna, ha erejéből, Idejéből futotta. Kivéve, ha valami okból más belátásra jutott. Egy betegnek epret szokott szedegetni. Egy alkalommal azonban megtagadta ezzel: „Nem lehet mindig, mert a végén igen sok lesz a megokolatlan kívánsága!“ Napjához az erőt reggeli imáiból, a buzgón végigministrált szentmiséből merítette. Korán kelt, s ha lehetett, korán feküdt. Le lehetett olvasni róla, milyen az Isten jelenlétében járó ember. Kevés beszédű, halk szavú volt mindig. Indulatosnak nem látta soha senki. Nem szavával, inkább példájával hatott. A hitből élt, azért tudta olyan áldozatos szeretettel szolgálni a közösséget. Egyszer megkérdezték, mikor van szabadnapja. Derülten felelte: én mindig szabad vagyok — a munkára, a szolgálatra! Frappáns feleletei úgy zamatosak igazán, ha hozzá tudjuk képzelni derűs lelkületét és magabiztos nyugalmát. Egyszerű őszinteséggel adott hálát a jó Istennek mindenért. Egyszer esőt vártak, de máshová mentek a felhők. A nővérek sajnálkozására csak ezt felelte: „(gy lett nekik parancsolva!“ Mindenkit mentegetett. Szavajárása volt: „Ha nem érti, nem tudja jobban csinálni, a jó Isten se kívánja tőle másként.“ Szentferenci kedvességű az állatokhoz való viszonya. Gondviselését úgy hálálták meg, hogy még halkszavú irányítását is figyelembe vették. Egyszer a kutya kifutott az utcára. Csak utánaszólt, az behúzta a farkát, és visszasompolygott. Máskor hallották, amint szelíd szóval mondja: „Eredj be kedves, mert megfázol.“ És a „kedves“ bement. Mikor a sok szétszaladt malacot a kedvesnővérek seprűvel, bottal hiába próbálták visszahajtani az ólba, jött Antal testvér, mosolyogva hívogatni kezdte őket, azok minden irányból futottak feléje, és könnyen beterelte őket. Az egész megyében a jászberényi otthonban volt a legalacsonyabb százalékú az állatelhullás. Ez is az ő lelkiismeretes, pontos munkáját dicsérte. Ebben és minden másban észrevétlen maradt. Olyan volt, mint a levegő: hiányát csak akkor venni észre, ha nincs. Confrater 104
