Szolgálat 34. (1977)
Halottaink - Három kármeliita halott három országban (Confrater)
Gyakran emlegette, hogy ahogyan a régi kisgazdálkodó módszerek átadták helyüket a nagyüzemi gazdálkodásnak, úgy kell a lelkipásztornak is a régi individualista magyar parasztot közösségi emberré nevelni. Ezt a gondolatot iparkodott is érvényesíteni a népmissziókban. Alapelve volt, hogy nem a híveknek kell a mi módszereinkhez alkalmazkodni, hanem nekünk kell alkalmazkodnunk híveink életéhez. Gyakorlatban ez úgy festett, hogy reggeltől estig volt program, mindig annak a csoportnak, amelyik éppen ráért. Napi négy beszédet is mondott. Missziós működése után hittanár, lelkész, majd egy sereg helyen kántor volt, utoljára a budapesti Szent Adalbert-plébánián. Bár saját bevallása szerint mikor először orgonához ült, megkérdezte a mellette állót: mire valók a fekete billentyűk? — de rendkívüli szorgalmával elég jól megtanult orgonálni. Amellett minden alkalmat megragadott, hogy a lelkipásztori munkából kivegye a részét. Különösen sokat tett e téren egy évtizedes veresegyházi, majd pesti kántorsága alatt. Jellemző rá az is, hogy mikor egy olyan közönyös faluban lelkészkedett, ahol a májusi és októberi áj- tatosságokra néha senki sem jött el, ő mélységes hittel, teljes díszítéssel és fénnyel elimádkozott mindent, hívei helyett is. Sokoldalú és mindig készséges munkáját 1975-től kénytelen volt csökkenteni betegeskedése miatt. Prosztataműtéten esett át, majd vesegörcse volt. 1976. febr. 20-án halt meg. Pannonhalmára vitték eltemetni. Szerencsésebb körülmények között országos hírű és jelentőségű népmisszióssá válhatott volna. Élete emberi szemmel nézve torzó. De kisebb hatósugárban így is jól kamatoztatta lelkipásztori képességeit. Mindent szívesen, nyugalommal fogadott, még a halált is, így élete mégis a Krisztusban való beteljesedéssel zárult. Mi meg árvábbak lettünk egy színes, mélyen emberi, gyakorlatias és Istent őszintén szerető egyéniséggel. Confratres HÁROM KARMELITA HALOTT HÁROM ORSZÁGBAN Bárd Endre Lucián (1910— 1976). A jó Isten szép talentumokkal áldotta meg. Ezért elöljárói hamarosan fölszentelése után rábízták a rendi ifjúság nevelését. Volt újoncmester, a kispapok spirituálisa, teológiai lektor. Szép eredményeket ért el mint fáradhatatlan gyóntató és lelkigyakorlatvezető is. Sőt sok teendője mellett talált időt néhány ájtatossági könyvecske megírására is. 1950 után egy ideig gyári dolgozó volt, de súlyos betegsége (sclerosis multiplex) hamarosan munkaképtelenné tette. Bénulása állandóan fokozódott: először menni nem tudott, később már lábra állni sem. Sőt idővel kezei is elerőtlenedtek, pedig eleinte még szép szobrocskákat is tudott készíteni. Bénulása először a négy fal közé szorította, majd a karosszékhez kötötte. 23 évig viselte türelemmel és szinte kedélyesen. Halála előtt pár évvel betegsége agyát is megtámadta: nem bírta elviselni (fixa idea), hogy valamiféle kötelékek szorítsák. Kérte tehát fölmentését nemcsak fogadalmai alól, de még a papság alól is. Utána azonban tovább élte egyedül az ő remeteéletét. Hirtelen halt meg tüdőembóliában, 1976. dec. 23-án, de halála előtt két nappal még a szentáldozáshoz járult. Balatonedericsen halt meg és ott is temették el. Nógrádi Imre Lőrinc testvér (1907 — 1976). Szegedi születésű asztalosmester volt. Alig tette le fogadalmát a jugoszláviai Zomborban, kifejezte óhaját, hogy a misszióban szeretné szolgálni a jó Istent. Kívánságát teljesítették. Több mint húsz évig élt a rend bagdadi missziójában. Elvégzett jól minden munkát, amit az engedelmesség vállára tett, de legnagyobb eredménnyel a saját mesterségében dolgozott. Nem egy remekbe készült munkája dicséri a templomban, sekrestyében, rendházban páratlan szorgalmát és ügyességét. Munkáival, de kedves modorával is dicséretet szerzett a magyar névnek. Emellett vagy talán éppen ezért nagyon szeretett imádkozni. Mindennap hajnalok hajnalán kelt föl, hogy minden imádságát nyugodtan elvégezhesse. 100
