Szolgálat 34. (1977)

Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Jézus evangéliumának útja mihozzánk

nek a sokféle hangszerelésen keresztül átcsengő egyetlen szavát, azt a szót, amelyet az egy egyház egyetemes hite fogadott be és őriz meg a világ végéig a Szentlélek erejéből.

Mindig voltak emberek, akik megpróbálták kitépni ebből a nagy egységből a szentírást, vagy jobban mondva annak egyik nekik tetsző részét. Úgy gondolták, hogy ők, csak ők fedezték fel a szentírás igazi értelmét, és követőket toboroztak. Egy ideig úgy látszott, hogy vállalkozásuk eredményes, de nemsokára elhervadt a kezükben az élő talajból kitépett szentírási könyv virága. Már nem az egy Isten egy szava volt ez a könyv számukra, hanem — bármennyire is esküdtek rá — a saját, igen korlátolt meglátásaik alapján kiválogatott és magyarázott szöveg. Az ilyen eljárás persze szakadáshoz vezet: az egyik ember ezt, a másik azt a gondolatot ragadja ki a szentírásból, és így a szentírás, amelyet Isten és az apostoli egyház szült, szétesik egymással veszekedő felekezetek fegyvertárává.

Minden írott könyvnél fennáll a veszély, hogy olvasói azt olvassák ki belőle, ami saját eszméiknek és előítéleteiknek megfelel. Hogy a szentírással ez meg ne történjék, az Isten két dolgot cselekedett. Először is elküldi minden nap a világ végéig az emberek szívébe Szent Lelkét, hogy suttogja bennünk azt a hitet, amelynek kifejezéseként a szentírás íródott. De minthogy az egyes emberek a Szentlélek vezetését is félreérthetik vagy elutasíthatják — amint a szomorú tapasztalat bizonyítja —, Isten az ember társas természetének megfelelően az egyházban bizonyos személyeket bízott meg azzal a szolgálattal, hogy a Szentlélek erejében az evangélium megőrzésén őrködjenek.

Jézus ezzel a feladattal apostolait bízta meg (Mk 3,13-15, Mt 28,19-20, Jn 20,21 stb.); és az apostolok, amint főképpen Pál leveleiből tudjuk (2Kor 5,20 stb.), nagyon is tudatában voltak felelősségüknek. Az apostolok halála után ez a feladat a kézfeltétel által szentelt egyházi vezetőkre szállt át, akiket „püspökök“-nak nevezünk. Az óegyháznak szent meggyőződése volt, hogy amikor a hittel kapcsolatos kétely merül fel, „az igazság megbízható kegyelmével“ (Iréneusz) megáldott püspökök egyhangú tanítása szolgál mércéül. Nem mintha ezek a püspökök a Jézusban beteljesedett kinyilatkoztatáson túlmenő új kinyilatkoztatásokat kapnának: nem is mintha az lenne a feladatuk, hogy egyéni felfogásukat másokra kényszerítsék. Feladatuk az, hogy a Krisztusban beteljesedett és lényegében a szentírásban kifejezett evangéliumot hűségesen megőrizzék, szétdarabolástól megvédelmezzék, félremagyarázástól megóvják, és minden kor minden nyelvén kifejezzék.

Ezért — amint azt a 2. vatikáni zsinat hangoztatja — az egyház tanító- hivatalát ellátó pápa és püspökök nem feljebbvalói az egyházi hagyományban élő és a szentírásba foglalt Isten szavának, hanem szolgái. Feladatuk: hittel hallgatni az Isten szavára és hűségesen megőrizni mindenki számára a krisztusi kincset (DV 10). Ennek a feladatnak teljesítésében erősíti meg és vezeti őket a Szentlélek. „Aki titeket hallgat, engem hallgat“ (Lk 10,16).

9