Szolgálat 33. (1977)
Tanulmányok - Németh József: Per crucem - ad lucem
retetről. S a halálig vissza fogom utasítani, hogy szeressem azt a teremtést, amelyben kínozzák a gyermekeket.“ — Ki ne adna neki igazat?! Fölmenthetem-e a mindenható, szeretetreméltó, jó Istent, Krisztus mennyei Atyját minden felelősségtől, ha látom az életben a sok értelmetlenséget és szerencsétlenséget? Okolhatom-e minden aljasságért és kegyetlenségért az ördögöt, aki Isten szép teremtését állítólag elrontotta és állandóan zavarja? Nem az Ö teremtménye-e az ördög is? S ha még azt hozom is föl mentségül, hogy az ember bűnös lett és tele van rosszakarattal, megoldom-e ezzel a rossz és a keresztút problémáját? Nem lesz-e legalább közvetve mégis mindennek oka az az Isten, akit én mindenhatónak és jónak tartok? Ha föltételezhetném azt, hogy van egy fény-isten és egy sötétség Istene, akkor könnyű lenne a dolgom. De Isten egy, és ezért olyan nehéz emberi ésszel megértenem, hogyan egyeztethető össze a rossz, a szenvedés, a keresztút a mindenható, szeretetreméltó és szerető Istennel. Ha Kantnak és Hegelnek igaza lenne, akkor a felvilágosodás szabadabbá, értelmesebbé és igazságosabbá tette volna az emberiséget. De ehelyett fölszálltak mélyéből azok a démonok, amelyeket már rég halottnak hittünk, és megtanítottak arra, hogy féljünk saját hatalmunktól és gyengeségünktől: hatalmunktól, mert már mindent el tudunk pusztítani, — gyengeségünktől, mert még mindig nem fedeztük föl magunkban azt az igazi embert, aki uralkodni tud szenvedélyein és túlkapásain. De van még valami, ami lesújt. Amit ugyanis én Istennél oly borzalmasnak tartok: a jó és rossz, a kereszt és a fény közötti harcos ellentétet, ugyanazt találom meg — ha őszinte akarok lenni — önmagámban is. A rossz olyan hatalom bennem, amely arra kényszerít, hogy azt tegyem, amit nem akarok, amitől visszaborzadok. Abszurd, értelmetlen, visszataszító tettek és gondolatok — és mégis szüntelen ennek a bennem élő sötét, pusztító hatalomnak engedelmeskedem. S ha megfigyelésem nem téves, másoknak sem megy különbül, mint nekem, ök sem különbek nálam. S ezért szenvedek. Megoldást keresek. Az események értelme után kutatok, mert ember vagyok, mert érzem magamban a felelősséget embertársaimért, mert látom, hogy az állatok is összebújnak, ha veszély fenyeget. De kérdéseimre nem találok megoldást sehol. Minden érv, minden argumentum hiábavaló fecsegésnek tűnik, ha engem ér a szenvedés. Mégis: ha megoldást nem is találok, találok egy utat: Krisztus keresztútját. Nem kellene itt tovább mennem tépelődésemben? Nem kellene itt új lehetőség után keresnem? Nem kellene az elméleti megoldásokban vallott csőd után elismernem, hogy a probléma olyan mélységekbe nyúlik le, amelyeket emberi elme el nem érhet? Nem jutottak-e Jób barátainak ,sorsára mindazok, akik a kérdést — pozitív vagy negatív — okos gondolatokkal és szavakkal akarták megoldani? 8
