Szolgálat 33. (1977)

Tanulmányok - Németh József: Per crucem - ad lucem

Jézus szenvedésének legmegrázóbb pillanata, amikor borzalmas fájdalmaiban lázasan felkiált: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?!“ A zsoltáros kiáltotta egyszer ugyanezekkel a szavakkal Isten felé a hite miatt meggyalázott, ellenségeitől kiszipolyozott, mindenkitől elhagyott Izrael panaszát. Jézus kiáltása egy egész nép, egy szenvedő nép kiáltásával olvad össze. Megrázó benne az elhagyatottság érzése, de még inkább az a tény, hogy éppen annak a szívéből fakad az Istentől való elhagyatottság panaszos kiáltása, aki Isten megváltó közelségét jelenti számunkra, akinek a neve Emmanuel: Isten velünk. Ha őt is elhagyta az Isten, hol lesz akkor még található ebben az emberi közösségben?

A mai világban Jézus kiáltása ezerszeresen összeolvad a szenvedő nép kiáltásával. Ki ne hallaná ezt a kiáltást a betegek és elhagyottak ajkáról, a- kiken sem az orvostudomány, sem a civilizáció áldásai nem segítenek; a szegények és nyomorultak ajkáról, akik egy jóléti társadalom peremén éhen pusztulnak: mit ér egy esetleges rózsás jövő, ha nekem állat módjára meg kell döglenem? Halljuk ezt a szivet tépő sikolyt a meggyalázottak és eltiprot- tak celláiból éppúgy, mint az éhezők és páriák kunyhóiból, de ott cseng kérdése a szalontudósok és a szellemi túltápláltak pöffeszkedő méltatlan- kodásában is: Hol van az a jó és mindenható Isten, aki ilyen világot tudott teremteni?

Az én megoldhatatlan nehézségem: hogy tűrheted el, Istenem, hogy legártatlanabb teremtményeid szenvednek a legborzalmasabban? hogy éppen őket viszik mint nyomorult birkákat a vágóhídra, és sokszor még a szájukat sem nyithatják ki? Hányszor hallom aztán a gondolkodók, keresők, tépelődők kiáltásában vagy kérdésében a maró gúnyt vagy a szellemi magabiztosságot: lehet-e egy ilyen világban még komolyan Istenről beszélni? Tudom ugyan, hogy a vádak sokszor hamisak, hogy a hangok nem egyszer álszenteskedők; de ez még nem szünteti meg a kérdés jogosultságát! Sokszor úgy látszik: arra a pontra jutottunk el a történelem folyamán, amikor az egyesek kiáltása a népek Isten felé szálló kiáltásává válik: Isten, Isten, miért hagytál el bennünket?! Érzem, hogy itt nem lehet csak apologetikát írni, csak mentegetőzni és csak okoskodni.

Ha Jézus szavait vizsgálom és kritikának vetem alá, tudomásul kell vennem, hogy a kereszten függő Jézus Istentől való el hagyatottságát nem egy csalódott és megcsalt ember hűvös vagy keserű hangján, nem szemrehányó gúnnyal és nem is az önuralmát vesztett kirobbanásával kiáltja isten felé, hanem népének imádságával. Kérés és kérdés ez, de nem számonkérés! Nincs benne semmi vád, semmi perlekedés.

Nem kellene nekem is, ha az én nagypéntekemet, életem, nemzetem és korom, századom keresztútját Jézus nagypénteki keresztútjába akarom beállítani — mint Marc Chagall Jézus keresztjét az internálótáborok krematóriumainak füstölgő kéményei közé festette — kérdő és kérő imádságban feltárni

9