Szolgálat 33. (1977)
Tanulmányok - Németh József: Per crucem - ad lucem
komolyan tanítását, ha nem élték volna meg húsvétkor, hogy az az út, amelyen ö olyan következetesen ment a halálba, mint a római birodalom nyílegyenesen vezető útjai, mégis „az életbe vezető út" volt Csel 2,28. Hogy tanítványai megértsék, ahhoz nem elégséges, hogy határozott, világos álláspontjuk legyen. Jézust csak az ő útján menve lehet megismerni. Benne hinni nem annyit jelent, mint odaadó lelkesedéssel figyelni egy csodálatra méltó varázslót, aki kalapjából pálcája érintésével a béke galambjait húzza elő. Tanítványainak nincs titkos ajtajuk, hátsó bejárójuk hozzá, hogy egy titkos tanban iskolázva kikerüljék az élet terheit: a munka fáradságát, a család gondját, a betegséget, az unalmat, a hajszát, a közelállókkal való bajlódást, a belső harcokat és kísértéseket, a csalódást, a sikertelenséget, a kínos vereséget és a keserű bánatot. Nagyon sokféle út van az életben, és egy úton is sok az útszakasz, de végeredményben mindegyik Jézus egy és ugyanazon, kereszten át vezető útja. Amint a római polgár minden útja Rómába vezetett, úgy vezet Krisztus követőinek útja is a kereszten át a célba: az életbe, a dicsőségbe, a fénybe. Amint az autósnak az autópályán kell maradnia, úgy kell Krisztus követőjének is az ö útján haladnia a visszafordulás lehetősége nélkül: Per crucem ad lucem! De hol vagyunk ma Lukács evangéliumának megértésétől, értelmezésétől? Egy J.S. Bach tudott még úgy zenét írni, hogy muzsikája a nagypéntek szenvedésének félelmetes történetében meg-megcsendítette a hivő ember isten- szeretetének akkordjait. Bár Bach kompozíciói Jézus temetésével végződnek, és sehol sincs szó a feltámadásról, mégis ott van bennük húsvét napjának előreérzett boldogsága, égi fénye, amely nem alszik ki a halál éjszakájában sem. Milyen idegen lett számunkra a hit hidegvérű, nyugodt higgadtsága, amely a szenvedés közepette is a feltámadás örömének tudatában él! A mai ember felfogását a lengyel Krysztof Penderecki 1967-ből származó Passiója tükrözi. Itt bizony hiába keressük a húsvét fényében élő hivő nyugalmát, elmélkedő higgadtságát. Auschwitz kínzottainak ordítása hallatszik, majd a pokoli internálótábor urainak cinizmusa a brutális parancsszavakban. A cinkosok üvöltő hangja repeszti fülünket, akik túlharsogják a tábor hóhérait, hogy a bőrüket menthessék. Halljuk egy mindenütt settenkedő és pöffeszkedő névtelen, sötét hatalom pattogó ostorcsapásait és áldozataik reménytelen sóhaját, a haldoklók kínos nyöszörgését. Ez a 20. század életútja, keresztútja. Az ember köpi le, gyalázza meg és zúzza össze embertársát. Megrázó realizmussal néz ránk az üldözöttek, kínzottak, az összevertek arcából a meggyalázott, leköpdösött Krisztus-arc, amelyen nincs semmi esztétikai méltóság vagy szépség. A keresztét megmaradt, de hol a fény? hol a remény, hogy egyszer minden jóra fordul? És a mai ember tovább kérdez: Ki tervezte, ki szabta meg ezt az utat? Isten? Egy jóságos, szerető Atya? Minden emberben él a vágy, hogy már itt a földön találkozzék valamilyen formában Istennel, hogy istenélményre tegyen 6
