Szolgálat 33. (1977)

Az egyház szava - Reményünk (Nyugatnémet szinodusi határozat)

Egyház kudarcára vonatkozó emlékeikkel. Hogyan is képviselhetné egy gazdag és tekintélyes egyház hitelre méltóan és hatékonyan azt az ellenállást, amelyet Jézus üzenete szegez jóléti társadalmunkkal szembe?

A szabadság felé, — Amikor egyházi életünket a követés útján akarjuk megújítani és reményünkről élő bizonyságot tenni, ez az út mindig a szabadság felé is vezet. Jézus szabadságába. Ez abból sarjadt ki, hogy életét teljesen kiszolgáltatta az Atyának. Viszont képessé tette arra, hogy szabadon föllépjen a társadalmi előítéletek és bálványok ellen, és épp azoknak fogja pártját, akiket ezeknek az előítéleteknek és bálványoknak a hatalma tönkretett. Egész életútját besugározza ennek a szabadságnak a ragyogása. És ha nem akarjuk, hogy szabadságra való elhivatottságunk súlyos bírálattá váljék önmagunk ellen, akkor át kell sugároznia egyházi életünket is. „Mint akiket halálra szántak és mégis élnek, megvesszőztek, de belé nem haltak, mint szomorúak, de mégis mindig vidámak, mint szűkölködők, mégis sokakat gazdagítok, mint akiknek semmijük sincs, de mégis mindenük megvan“ (2Kor 6,9k). Az imádságban gyökerezünk bele ebbe a szabadságba. Mert az ima szabaddá tesz, megszabadít az aggodalom állapotától, amely elsatnyítja szeretetünk képzelőerejét, és belefullaszt az önmagunkért való gondba.

A Krisztussal és az Atyával való közösségből nyert szabadság egyházi életünket mindig újból Isten gyermekei szabadságának kalandja felé löki: „Hisz minden a tietek: Pál, Apolló, Kéfás, a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tietek. Ti viszont a Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené“ (1Kor 3,21-23). A szabadságnak ez a mindent magába foglaló kalandja ott is mindig konkréttá válik, ahol emberek Jézust követve lemondanak a házassági és családi szeretetről, mert Isten új élete erre indítja őket. Ez az élet viszonylagossá teszi emberi szükségleteinket és azok beteljesülését, és ezzel felszabadít a bennük rejlő legmélyebb reményre: arra, amely túllép az ideigvalón, s így teszi világossá a sajátosan keresztény szabadságot.

Az öröm felé. — A követés útjai, egyházi életünk megújulása felé vezető utak: ezek az utak végső soron mindig az örömbe vezetnek. Abba az örömbe, amely Jézus életével és üzenetével jött el világunkba, és feltámadásában győzhetetlennek bizonyult. Ez az öröm rokon reményünk gyermeki jellegével, s éppen ezért ugyanolyan távol áll a mesterkélt vagy kétségbeesetten megjátszott naivitástól, mint a természetből fakadó életigenléstől. Nehéz erről beszélni, könnyen mond az ember kelleténél többet. Valójában csak elleshetjük és átélhetjük azok nyomán, akik ráadják magukat a követésre, és ebben járják reményük útját. Mindenekelőtt ott élik át, ahol a megkereszteltek „nagy örömmel“ (Csel 2,46) ülik meg Jézus emléklakomáját és benne Isten üdvözítő tetteit, reménységünk alapját.

Az Egyház ősidők óta azokban szemléli az örömöt, akiket szentjeiként tisztel. Életük történetét nem utolsó sorban a keresztény öröm megvalósulásaként, a keresztény öröméről szóló elbeszélésekként őrzi. Éppen így

60