Szolgálat 33. (1977)

Az egyház szava - Egyházatyák a szenvedésről

énekli tovább Máriának, Urunk Anyjának Magnificatját is a századokon át. mert, hogy a Zsinattal szóljunk, „tiszta képmásában örömmel szemléli azt, ami ő maga vágyik és remél lenni.“

Ez az öröm éppen ma kiemelkedő tanúságtétel a bennünk élő remény mellett. Olyan korban, amikor a hitet és a belőle fakadó reményt mindinkább az illúzió és projekció nyilvános gyanújával illetik, mindenekelőtt ez az öröm hat meggyőző erővei, mert ezt lehet legkevésbé tartósan színlelni akár önmagunk, akár mások előtt. így egyházi életünk mindenfajta megújulása végül is azt célozza, hogy ez az öröm ezerfajta fénytörésben tükröződjék egyházunk arcán, és így a remény bizonysága társadalmunkban az örömre szóló meghívássá váljék.

EGYHÁZATYÁK A SZENVEDÉSRŐL

Aranyszájú Szent János: Hom.47. a Genezishez (P.G. 54, 428—434)

Vedd fontolóra, mit állhatott ki Ábrahám ama három nap alatt, valahányszor eszébe jutott, hogy a parancs értelmében önkezével kell megölnie hőn szeretett fiát, és a dolgot senkivel sem szabad közölnie. Ámulj el istenszerető és okos lelkületének láttán. Atérezte a parancs nagyságát, nem tudatta tehát senkivel, sem szolgáival, sem magával Izsákkal -.egymagában küzdötte végig a harcot, és mint az acél, törhetetlen maradt.

Feltette Izsákra az egészen elégő áldozatra való fát. Jómaga a kardot s a tüzet vette magához. És ketten együtt mendegéltek. Milyen szemmel nézhetett ama fadarabokra, amelyeket fia vitt, s amelyeken fiát föl kellett áldoznia? Keze hogyan vihette a tüzet s a kardot? Pedig keze csak a látható tüzet vitte, lelkét azonban a belső tűz lobbantotta föl ... ez a tűz elvette eszét és rábírta, hogy győzze le önmagát Isten iránti szerelmében.

Izsák megszólította apját: Atyám! E szavak elegendők voltak ahhoz, hogy feldúlják az apa szívét. Az felelte: Mit akarsz, fiam? Atyádnak szólítasz engem? Hiszen hamarosan gyermektelen leszek ... Én viszont fiamnak nevezlek? Rövidesen föllépsz az oltárra, és tulajdon kezemtől halsz meg. Aztán a fiú így folytatta: íme, itt a tűz (kezedben viszed) meg a fa (én viszem), de hol van az áldozatra szánt állat? ... Lám, milyen nemes erőslelkűséggel mondja: Az Isten majd gondoskodik magának egészen elégő áldozatra való állatról, fiam. Íme, már megint a jövendőt sejteti, ámbár mit sem tud róla. Feleletével látszólag félrevezeti Izsákot. Pedig ezekkel a szavakkal csupán meg akarta nyugtatni fiát, jómaga azonban annál nagyobb és hevesebb fájdalmat állott ki, mialatt lelkében hánytorgatta az elhangzott szavakat, és elgondolkozott fiának testi-lelki szépségéről, engedelmes voltáról, kedvességéről, virágzó fiatalságáról.

61