Szolgálat 33. (1977)
Az egyház szava - Reményünk (Nyugatnémet szinodusi határozat)
meglátni, amit nem vagy nem eléggé tételeznek fel rólunk: a szegénység, a szabadság, az öröm. A kereszt engedelmessége felé. — Jézus követésének útja mindig az Atya iránti engedelmességre vezet: ez teljesen átitatta Jézus életét, enélkül semmit sem értenénk meg belőle. Ebben az engedelmességben gyökerezik Jézus sajátos, szíves szeretete az emberek iránt, közeledése a kitaszítottakhoz és megalázottakhoz, bűnösökhöz és elveszettekhez. Mert Jézus engedelmességének szegénységében, életének teljes kiszolgáltatottságában az Atya iránt nem egy megalázó, zsarnok Isten képe jelenik meg, nem is a földi uralom és tekintély felfokozása. Olyan Isten sugárzó képe ez, aki fölemel és megszabadít, aki a bűnösöknek és megalázottaknak új, ígéretes jövőt ad, és irgalma kitárt karjával megy elébük. Jézus követője vállalja az Úr engedelmes szegénységének ezt az életét. A szegénység kockázatát az imában vállaljuk, amikor életünket számítgatás nélkül kiszolgáltatjuk az Atyának. Ebből a magatartásból sarjad ki reményünk élő bizonysága Istenről világunk közepeit. A tanúság ára magas, az engedelmesség kockázata nagy. Olyan életbe vezet, amelynek sok hadszíntere van. Jézus sem bolond nem volt, sem lázadó, de nyilvánvalóan csalódásig hasonlított mind a kettőhöz. Végre is Heródes bolondnak csúfolta, honfitársai lázadóként szolgáltatták ki a keresztre. Aki követi, aki nem riad vissza engedelmességének szegénységétől, aki nem utasítja el magától a kelyhet, annak számolnia kell vele, hogy hasonló félreismerés áldozata lesz, és a frontvonalak közé jut — mindig újból, mindig inkább. És ha egyházi életünk a követésnek ezen az útján jár, szintén meg fogja tapasztalni a maga keresztjét. A szegénység felé. — A követés ösvénye mindig elvezet egy másforma szegénységbe és szabadságba is: a szeretet szegénységébe és szabadságába. Ezzel „cselezte ki“ Jézus végül még a halált is, hiszen semmije sem volt már, amit az elrabolhatott volna tőle. Mindent odaadott, mindenkiért. Követése a szeretet ilyen szegénységére és szabadságára hív. Ez a szeretet úgy érzi, hogy mindenkihez van küldetése. És mindig újra szolidáris viszonyra szólít fel világunk minden szegényével és gyengéjével. A Jézust követő egyházi közösségnek el kell fogadnia, ha az „okosok és hatalmasok“ (1Kor 1,19-31) megvetik. De éppen követése miatt nem engedheti meg magának, hogy a „szegények és kicsinyek“ vessék meg, azok, akinek „nincs emberük“ (vö. Jn 5,7). Mert ők Jézus kiváltságosai, tehát egyházában is kiváltságos helyet kell elfoglalniok. Mindenekelőtt nekik kell tudniok, hogy képviseljük őket. Ezért a mi egyházunkban igen nagy jelentőségűek mindazok a kezdeményezések, amelyek csökkentik a veszedelmet, hogy nyárspolgári vallássá váljunk, idegenül nézzük a szegénység és bajok, a társadalmi hajótörés és megvetés valódi szenvedéseit, sőt talán mindezt csak a jóléti társadalom szemüvegén át és mércéje szerint szemléljük. Végre is könnyebben megbirkózunk az értelmiségi kételkedőkkel, mint a szegények és kicsinyek szótlan kétségeivel, az 59
