Szolgálat 33. (1977)

Az egyház szava - Reményünk (Nyugatnémet szinodusi határozat)

iránt? Nap mint nap csak úgy árad ránk a világ minden részéből a sok jelentés halálról, katasztrófákról, szenvedésről, a brutális kegyetlenségnek új meg új képei merülnek fel előttünk. így hát — többnyire öntudatlanul — arra törekszünk, hogy érzéketlenné váljunk a benyomások megemészthetetlen tömege iránt. Sokan igyekeznek „bebiztosítani“ magukat mindennemű baj ellen. Mások kábulatba menekülnek. Megint mások a szenvedésmentes társadalom utópiájában keresik a megoldást. De ezek az utópiák elvesztették erejüket, mióta látjuk a technikailag tökéletes világ mély hasadásait. Ezért a szenvedés sokak számára értelmetlen zavaró körülménnyé vált, vagy az alig-alig rejthető rettegés élethangulatának okává.

Hogy közelebb kerüljünk reménységünk keresztény történetének értelméhez, először át kell törnünk annak a tilalomnak korlátját, amelyet névtelen erők „haladó“ társadalmunkban a szenvedés elé állítottak. Nem arról van szó, hogy a szenvedés elleni szükséges küzdelmet akadályozzuk. Sokkal inkább arról, hogy mi magunk váljunk ismét képessé a szenvedésre, hogy így mások szenvedésében is részt vegyünk, és ezáltal közelébe jussunk Jézus szenvedése titkának. Ö engedelmes lett a halálig (Fii 2,8), hogy lehetővé tegye számunkra a megtérést Istenhez és így az igazi szabadságot. E nélkül a képesség nélkül lehet ugyan haladás a technikában és civilizációban, de az igazság és szabadság terén nem haladunk. És egyetlen lépéssel sem jutunk közelebb ahhoz a reményhez, amely egy szenvedő, megfeszített Messiásra szegezi tekintetét Mi keresztények itt csak mint korunk bíráló szellemű, szerető és tettrekész résztvevői tudunk bizonyságot tenni reményünkről.

Persze amikor reménykedően pillantunk Jézus keresztjére, az ő üzenete nyomban és mindig személyesen is nekünk szegeződik. Nem engedi, hogy szenvedésének története mellett megfeledkezzünk a világ névtelen szenvedéstörténetéről; nem engedi, hogy keresztje mellett szem elől tévesszük a világ annyi keresztjét, szenvedése mellett elhallgassuk a sok kínt, a számtalan, egyénileg nem ismert pusztulást, a hang nélkül elfúló fájdalmat, annyi ember üldözését, gyermekekét is, Heródes idejétől Auschwitzig és a legújabb korig. Ö, akire reményünk tekint, éppen ebből a „profán“ szenvedéstörténetből lép elénk és teszi próbára reményünk komolyságát: „Uram, mikor láttunk téged szenvedni? ... Bizony mondom nektek, amit egynek a legkisebbek közül nem tettetek, nekem nem tettétek“ (Mt25). Mi keresztények csak akkor halljuk meg és valljuk meg Jézus szenvedésének reménytől duzzadó üzenetét, ha fülünk van ennek az emberi szenvedésnek sötét próféciájára, és segítségre készen fordulunk feléje

Az átélt reménység tanúságtételének annyiféle alakja, az egyházi megújulásnak annyiféle útja van, ahányféleképpen Krisztust követni lehet. Csak néhányról beszélhetünk itt, mint jelenlegi egyházi életünk útjelzőiről. A követés középpontjába Jézus engedelmességét állítjuk. Ebből adódik a többi magatartás, amit egyházi életünkben sokszor nem vagy csak kevéssé lehet

58