Szolgálat 33. (1977)
Az egyház szava - Reményünk (Nyugatnémet szinodusi határozat)
is. Az apostolok akkor is hűek maradtak az Úr eljárásához, amikor az evangélium átlépte a görög világ határát, pedig ott voltak papnők. „Kétségtelen, hogy ezek a megállapítások nem szolgáltatnak közvetlen, magától értetődő bizonyosságot... Mégis el kell ismernünk, hogy nagyszámú egy irányba mutató tényezővel állunk szemben, amelyek megerősítik azt a figyelemre méltó tényt, hogy Jézus az apostolainak adott feladatot egy nőre sem bízta rá. Még Anyjára sem.“ A dokumentum ezután megemlít néhány érvet, amelyet ma a nők papsága mellett fel szokás hozni, de nem találja őket elég súlyosaknak ahhoz, hogy az Egyházat magatartása megváltoztatására bírhatnák. Végül a kérdés teológiai megvilágítása következik. A férfiak kizárólagos papsága megfelel az egyházirend és az Egyház titkának. A pap ui. Krisztust képviseli, az ő nevében cselekszik, ő pedig férfi volt és az is marad. Igaz, a pap képviseli az Egyházat is Krisztus, a Vőlegény felé, de éppen azért, mert elsősorban Krisztusnak, a Főnek képviselője. Az Egyházban a megkereszteltek egyenlősége uralkodik, ez azonban nem jelent mindenben való azonosságot. Test az Egyház, amelyben minden tagnak megvan a sajátos feladata. A papi hivatás nem mindenkit megillető emberi jog vagy társadalmi szerep, hanem a természetfölötti rend ökonómiájába tartozik. Nem fölényt jelent, hanem szolgálatot. A mennyek országában pedig nem a hivatalviselők a legnagyobbak, hanem a szentek. Az Egyház reméli, hogy a jelenlegi viták a hittitkok elmélyedtebb tisztázására fognak vezetni, és kívánja, hogy a keresztény nők teljesen meglássák sajátos küldetésük nagyságát, s lendületesen szenteljék magukat apostoli feladataiknak. Ezt a fejlődést a II. vatikáni zsinat szellemében mindinkább elő is kell mozdítani. R. REMÉNYÜNK (A nyugatnémet szinodus 1975 szeptemberében jóváhagyott határozatából) Hitünkben a remény története Jézus feltámadásával vált győzhetetlenné. Azzal kap életünket meghatározó, felszabadító hatalmat, hogy elismerjük őt „Isten Krisztusának“ (Lk 23,35). De a reménynek ez a története, amelynek során Jézus az élő Isten Fiának bizonyul, nem töretlen sikerek krónikája, nem a mi mértékünk szerinti győzelem. Sokkal inkább szenvedéstörténet. Pedig csak benne és általa beszélhetünk mi keresztények arról a boldogságról és örömről, szabadságról és békéről, amit a Fiú ígért meg nekünk az „Atyáról“ és az „Isten Országáról“ szóló üzenetében. Úgy tűnik persze, hogy éppen jóléti társadalmunk embere előtt mindinkább elhomályosul a reménynek ez a története. Nem szállja-e meg társadalmunkat egyre fokozódó általános értetlenség, növekvő érzéketlenség a szenvedés 57
