Szolgálat 33. (1977)

Tanulmányok - Huzsvár László: Törpe testben óriás

kát átvirrasztott; ha aludt is, legföljebb öt óra hosszat. Állította, hogy nincs ideje alvásra, mert éjjelenként azokért kell virrasztania és vezekelnie, akiket napközben meggyóntatott. Csak így lehet megjeleníteni a Mestert, aki a kereszten is imádkozott.

Akkor vált különösen lelki óriássá, amikor a második világháború előtti és alatti években azokon kellett segítenie imájával, akiket megaláztak, üldöztek. A népek közötti gyűlölet szörnyűségei még több imára és önmegtagadásra késztették. Mintha a nemzetiségében sajátosan megnyilvánuló horvát népnek kívánt volna örök útjelző lenni. Ezekben az években ismét átjárta a keresztények egységének megvalósulása utáni vágy. Élete legszebb álmát újból és újból végigálmodja: hogy a szülőföldjéről jól ismert keleti pravoszlávok és a katolikusok ismét egyetlen egyházzá váljanak. Boka Kotorska öble mentén sohasem voltak torzsalkodások a keleti és nyugati egyház keresztény hívei között, mindkét egyház gyermekei lélekben egyetlen egyházhoz tartozónak érezték magukat.

1937-ben jegyezte föl: ötven éve hallotta először Isten hívó szavát, amely arra szólította, hogy a keletiekért imádkozzék és dolgozzék. Ezt a fogadalmát gyakran megújította; halála után 26 följegyzést találtak erre vonatkozólag, az elsőt 1905-ből, az utolsót nem egészen egy évvel halála előtt. 1912-ben erre áldozta fel magát Istennek. Lelkigyermekeit is imádkoztatta erre a szándékra Munkáját mint az egység kiesdésének kegyelmi eszközét tekintette: „Életem a keleti egyházaké. Szívem rab madár Itália kalitkájában, de hatása a tengeren túlra ér. Mindenki, akinek itt Padovában szolgálatomra van szüksége, egy darab Kelet nekem.“ Jól tudja, hogy az egység kegyelmét Krisztus vére árán kell Istentől kieszközölni. Isten szívéhez pedig a legrövidebb út a Szűzanyán keresztül vezet: „Legszentebb Szűzanya, vallom, hogy Te szíwel-lélekkel törődsz az elszakadt keletiekkel. Amennyire rajtam áll, közre akarok működni anyai szereteteddel.“

Leopold atya életrajzát igen nehéz vázlatosan megírni. Lelkülete talán Vianney Szent Jánoséhoz hasonlítható. Szerzetestársai „zsebkiadású embernek" nevezték, VI. Pál pápa óriásnak mondta, és az ökumenizmus előfutárának abban az időben, amikor még a kifejezést sem gyakran emlegették. Beszédhibája miatt úgyszólván sohasem szónokolt, gyóntatószékében viszont állandóan beszélt. A szó szoros értelmében a lelkekbe látott: gyónói helyett sok esetben ő maga sorolta a bűnöket. A boldoggá avatási eljárás előírásai szerint 1976-ban is felnyitották koporsóját: teste ép, nem indult oszlásnak. Padovában egész sor férfi viseli a Leopold nevet, megannyi nőt hívnak Leopoldának. Valamennyit ő mentette meg az életnek: a szülők, orvosok, szülésznők már elhatározták, hogy nem szabad megszületniük. Leopold atya azonban mindig biztosan állította a remegve gyónó kismamáknak: „Semmiképpen sem! tNem és nem...!“ Isten az élet legfőbb Ura, az őáltala adott életet nem szabad kioltani. A kilátástalannak látszó szülések mind jól végződtek: anya és gyermek mindig

50