Szolgálat 33. (1977)

Tanulmányok - Huzsvár László: Törpe testben óriás

életben maradt. Az aggályoskodó kismamákra erélyesen intett rá a páter: „Majd én elintézem ...!“ Hálából aztán mind több Leopold és Leopolds játszott a padovai utcákon.

Mandic atya különösen rendkívüli volt a nők gyóntatójaként. Egyik gyónója ezt jegyezte fel róla: „Sohasem hittem volna, hogy férfi, még hozzá kolostorban élő szerzetes, aki távol él az élet durva megnyilvánulásaitól, ennyire ismerheti a nők lelkét, ilyen nagyon bele tudja magát élni helyzetembe. Mi nők természetünk szerint sokszor gyengék, támaszra szorulók, kislelkűségre hajlamosak vagyunk, különösen ha egyedüllét szorongat bennünket, kétségbeesünk, hitünket veszítjük, nincs többé kapcsolatunk Istennel, — mindezt képes volt megérteni és velem együtt átélni ez a jóságos atya, tudott komor felhőket oszlatni, reményt önteni lelkűnkbe, határozottságra serkenteni, önbizalmat visszaadni, Istenhez emelni...“

„A Jézus iránti szeretet tűz, az áldozat és szeretet fájának kell táplálnia“ — mondotta. De elsősorban nem rendkívüli vezetésekben kereste ezt az áldozatot. Nem hiába tanította másoknak: „Elég az élet megpróbáltatásait türelemmel viselni: megnemértést, hálátlanságot, megaláztatást, a légköri változásokat vagy a környezetét, amelyikben élünk. Ez az a kereszt, amit bűneink váltunkra raknak, és Isten megváltásunkra rendelt. De hogy ezek a megpróbáltatások lelkünk javára váljanak, az ember ne meneküljön tőlük minden áron ... Ha csak azt szenvedi el, amit nem tud elkerülni, akkor nem lesz érdeme.“ Leopold atya fő áldozata az állandó rendelkezésre állás és saját fogyatékosságainak türelmes elviselése volt. Gyenge alkata miatt egész életén keresztül szenvedett gyomrával. A téli hideg is igen megviselte: gyóntató cellájába csak élete végén állítottak be egy kis kályhát. — Mint Isten kiválasztottjának ki kellett innia a lelki szárazság keserű poharát is. Meghitt barátai úgy értelmezték egyes följegyzéseit, hogy misztikus kegyelmeket is kapott Istentől. Annál inkább szenvedhetett, amikor a teljes kiüresedés útját kellett járnia: levert lett, hitbeli kételyek marcangolták, bűnösségének tudata félelemmel környékezte ... Ilyenkor lelkivezetőjénél vagy egy meghitt barátjánál keresett enyhülést. Amikor a vihar elült, még nagyobb alázattal újította meg szeretetét, bizalmát: „Tiszta szeretettel akarom beteljesíteni a meghozott áldozatot.“ Ezek az időszakok segítségére voltak a lelkek vezetésében is: „A lelki szárazság idején megsejtheti ön is, mint én, mit szenvedhetett a mi Urunk, amikor kimondta: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Ez a kiválasztottak próbája, de Ö a kulisszák mögött áll és nézi, mennyit tudunk elviselni.“ Ilyenkor is éppen úgy állt gyónói rendelkezésére, mint amikor vigasztalás halmozta el lelkét. Nem Isten kezéből kapunk-e mindent?

Végső betegsége — daganat a nyelőcsövén — igen fájdalmas volt. A- mikor tehette, még gyóntatott. De mindig jobban gyengült, hiszen a táplálkozás szinte lehetetlenné vált. Zokszó nélkül viselte, bár ha kérdezték, nem tagadta, hogy szenved, — csak hozzáfűzte: „már jobban érzem magam“. Átélte a halálfélelmet is: „Miért ne féljünk, amikor maga Krisztus is remegett, s kérte

51