Szolgálat 33. (1977)

Tanulmányok - Huzsvár László: Törpe testben óriás

volt, amikor gyónók keresték, azonnal felelt: „Máris itt vagyok“ (Eccomi, eccomi), s mosolyogva sietett eléjük, felejtve rosszullétét vagy igényeit, mintha ezek nem is léteztek volna. A templom melletti kis gyóntató szobácskábán várt sokszor késő éjjelig is, ha valaki csak a kései órákban tudott eljutni hozzá. 1944-ben a bombázások lerombolták a kolostort és a templomot, ahol működött. De megmaradt csodálatosképpen ez a gyóntatócella, annyi isteni irgalom és könyörület színhelye.

„Még nem voltam nyolc éves — mesélte el egyik ismerősének —, amikor valami hibát követtem el, ami nekem nem tűnt súlyosnak. De nővérem igen megszidott érte, s a plébánoshoz vitt. Ez először alaposan összeteremtett, majd kitérdeltetett a templom közepére. Igen zavart voltam, s azt mondtam magamban: Miért kell ilyen keményen bánni egy gyerekkel ilyen kis hiba miatt? Ha nagy leszek, szerzetes akarok lenni és gyóntató, s a szegény bűnösöket Isten irgalmával és jóságával fogom kezelni.“ Ebből a gyermekkori csírából teljesedett ki az emberi életet ismerő, rajta meg nem botránkozó, azt fölemelni akaró baráti magatartása. Élő hitéből kisugárzó nemes baráti, testvéri szeretete vonzotta hozzá az embereket. De paptársak és egyetemi tanárok is nem egyszer fordultak hozzá erkölcsi kérdésekre vonatkozó nehézségeikkel.

Ha valaki bejött hozzá, felállt, szeretettel üdvözölte és a térdeplőhöz vezette. Ha az illető bizonytalankodott, magát megalázva biztatta: „Csak bátran: nézze, én ugyan pap vagyok, de mégis csak nyomorúságos ember. Ha az Isten nem tartana kordában, rosszabb lennék, mint mások. Ne féljen.“ Jósága, megértése egyeseknek engedékenységnek vagy lazaságnak tűnhetne. Ö másként látta: „Ötven éve vagyok gyóntató. Lelkiismeretem nem vádol amiatt, hogy megadtam a feloldozást. Inkább azt a három-négy esetet fájlalom, amikor meg kellett tagadnom. Talán nem tettem meg mindazt, ami rajtam múlott, hogy ezekben a lelkekben bűnbánat ébredhessen.“ Tudott azonban Krisztus tekintélyével is föllépni: „A gyóntatásnál és tanácsadásnál érzem hivatalom egész súlyát. Lelkiismeretemet nem bocsáthatom áruba. Mint pap, isten titkainak sáfárja, amikor a stólát viselem a vállamon, nem félek senkitől. Első helyen és mindenekelőtt az igazság a döntő.“ — Megtörtént, hogy egy előkelő hölgy tanácsát jött kérni leánya balul sikerült házasságának ügyében. De mikor elmondta: félt, hogy a lány pártában marad, ezért hirdetést tett közzé az újságba, és így talált a nem megfelelő vőre, P. Leopold szigorúan válaszolta: „Szomorú vásárt csinált lányával! Menjen, én nem tudok mást mondani.“ Az vérig sértve távozott, és szavait kiforgatva följelentette az egyházi hatóságnál. Amikor a valóság kitudódott, fölmentették, megcsodálva függetlenségét.

Leopold atya leikéből állandó hála áradt a Keresztrefeszített felé, aki „helyettünk végezte el a legnehezebbet“. A szentmise bemutatását tekintette napja központjának, ebből merített erőt. Napközben pedig, ha szabad perce akadt, visszatért az oltár elé, hogy imádja az ott jelenlevő Krisztust. „A taber- nákulum parazsának melege nélkül kialszik a papi szív lángja.“ Egész éjszaká4

49