Szolgálat 33. (1977)

Tanulmányok - Huzsvár László: Törpe testben óriás

elkísérje őket egy lourdes-i zarándokúira, megvallotta: ez az egyik kegyelem, amelyet a Szent Szűztől kér. A Szűzanya jobbnak látta, hogy továbbra is meghozza áldozatát.

Tizenöt éves „keresés“ időszaka következik Leopold atya életében. Ezekben az években került haza Zadarba (Zara), a parányi kapuoinus közösség elöljárójának. De csak három évet töltött szűkebb hazájában (1897—1900), mert mint a tartományfőnökségen megállapították, túl jóságos volt ahhoz, hogy „jó“ elöljáró lehessen. A noviciusházba küldték, Bassano del Grappába, miután maga is meggyőződött róla, hogy emberileg ítélve vajmi keveset tehetett volna zadari működésével a keresztény egység megvalósításáért. Kivéve azt, amit bárhol vállalhatott: az e szándékra felajánlott szenvedést.

Másfél évtized múltával azonban csodálatos emberré válik a jó páter. Különösen azok keresik gyóntatószékét, akik a házasélettel kapcsolatos nehézségekben kívántak okos tanácsadóra lelni. De nemcsak feleségek és férjek gyóntatójává válik, hanem egyetemi tanárokévá is. 1906-ban véglegesen Pado- vába helyezték át. Mindenkihez volt szava, mindenkinek tudott tanácsot adni. Egyetlen főelvet ismert: mindenkit odavezetni Isten irgalmának forrásához. „Minden pap gyóntat — mondotta —, de más a gyónást meghallgatni, és más a lelkeket a szentség útján vezetni.“ Bele tudta élni magát a tékozló fiú atyját helyettesítő szerepébe, de tudott Keresztelő János módjára dörögni, lángot szórni is. Amilyen kicsi volt termetére, olyan nagy volt lélekben. Amennyire gyengélkedett beteskedése miatt, annyira erős volt akarata. Ennek erejével volt képes reggeltől estig a gyóntatószékben ülni: a sok üléstől, betegeskedéstől megpúposodva is kitartani, feloldozást suttogni, könnyeket törölni, Isten irgalmát és jóságát hirdetni. Mintha csak állandóan azt ismételte volna a gyóntatószékhez feszített kicsi testével, amit nagy lelke akkor mondott ki, mikor pappá szentelték ifjúkori barátjának gyermekét: „Együtt örvendek veled gyermeked pappá szentelésén — írja. — Apostoli küldetést vállalt. Légy támasza, hogy kitartson ezen az életúton. Kétségtelenül az áldozatok és szenvedések útjáról van szó, de az, Aki az Evangélium szolgálatára méltóztatott bennünket meghívni, helyettünk végzi el a legnehezebbet!“

Azt gondolhatná valaki: a gyóntatás lelki munka, könnyű megszentelni. Mintha már a régiek is nem tudták volna: „quotidiana vilescunt“, a mindennapos elértéktelenedik. Kevés pap képes naponta 3-4 órán keresztül gyóntatni; ó pedig napi 10-12 órát töltött a gyóntatószékben. Nem keményíti-e meg köny- nyen az emberi nyomorúságok szüntelen hallgatása a szívet? „Számtalan gyóntatásom arra késztet — találjuk P. Leopold följegyzései között —, hogy óvatos legyek, nehogy mások rosszasága rám is átragadjon. Egyeseknél nagy elővigyázatra van szükség, nehogy a hitet veszélyeztessék. Az ember sokszor tűz és víz között érzi magát; nem tudja, hová forduljon, hoj kapaszkodjék meg. Ezekben az esetekben azt mondom: Az Úristenre bízom, ő rendezze el a kérdést, ő óvjon meg a gonosztól.“ Ha véletlenül szobájában vagy a kápolnában

48