Szolgálat 33. (1977)
Tanulmányok - Georges Hourdin: Ezek a fogyatékosnak mondott fiatal leányok
kel irányítaniok, és orvosi vagy pszichológiai tanácsokra kell támaszkodnia. De az egész nevelés alapja mégis csak ez az előlegezett bizalom. Nemrég történt meg a következő eset: Marie-Anne szerette volna megnézni a God- spellt, még mielőtt Párizsban leveszik a műsorról. Azt hívta meg, akit akart. Az volt még a kívánsága, hogy a darab után valami elegáns étterembe menjünk vacsorázni. Ügy bántam vele, mint bármely más normális fiatal lánnyal tettem volna ... hiszen ugyanazok a kívánságai voltak, mint bármelyikünknek, tehát megmutatta, hogy normális. A Franciaországon kívüli orvosok és nevelők olyan feladatokat bíznak az értelmi fogyatékosokra, amelyek aránytalanoknak tűnnek látszólagos képességeikhez mérten. Ügy tűnik, hogy sokat kockáztatnak, pedig a valóságban sokkal kevesebbet, mint képzeljük. Természetesen ésszerű dolgokról van szó. Ha pl. azt kívánnám mongoloid leányomtól, hogy végezze el a felsőbb matematikát, ennek nem lenne semmi értelme. Ha viszont olyan felelős gyakorlati feladatot bízok rá, amelyről az az ember benyomása, hogy túl nehéz neki, tíz eset közül kilencszer valahogy vállalja, ragyog az örömtől, aztán a gyakorlat és a megszokás segítségével végül is tisztességesen elvégzi. Feleségem és én ezt tapasztaltuk. Persze ehhez 20-25 évre van szükség, de megéri a befektetést... — Segítette-e a hit? Igen. Mindazonáltal azt gondolom: tisztességtelen dolog lenne azt mondani, hogy az emberi dolgokhoz a hit valami ráadást ad. Ha hozzáad valamit, az nem más, mint az abszolútum íze és az a vágy, hogy elmenjünk a legvégsőkig. Meg bizalmat is adl. Nincs jogom azt mondani, hogy a hivő nevelők segítségével mi intelligensebb módon fogadtuk ezt a megpróbáltatást, mint mások. Több hozzáértésünk vagy nagylelkűségünk sem volt. Nem erről van szó, hanem arról, hogy remélünk egy olyan világban, amelyben a szerencsétlenek, a betegek és a szegények járnak az élen. Ettől eltekintve pontosan olyanok vagyunk, mint a többiek. Marie-Anne nevelői katolikus nevelőintézetekben tanultak. Mivel beleuntak abba, hogy olyan intézményekben dolgozzanak, amelyekkel nem értettek teljesen egyet, összetették tudásukat és fizetésüket, hogy valami elképzeléseik szerint való dolgot alapítsanak. Egy gyógypedagógiai csoportot hoztak létre, „La Glanée“ néven, különböző származású súlyosan fogyatékos fiatal lányok számára. Huszonötöt fogadnak be, mert ez a szám még emberi méretű csoportot jelent. „La Glanée“ egy falusi út mentén álló egyszerű nagy ház, elszigetelve a legközelebbi tanyától, amely maga is távol esik a falutól. A nevelőnők azzal kezdték munkájukat, hogy felvették a kapcsolatot a szülőkkel; így választották ki a felveendőket. Természetesen nem volt meg ,a lehetőségük arra, hogy mindenkit fölvegyenek (a súlyos szellemi fogyatékosok száma több tízezer!). Válogattak. Azt akarták bizonyítani, hogy a rájuk bízott fiatal leányokat 34
