Szolgálat 33. (1977)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A kereszt és a mai ember

ártást, idézze az áldást. Azért jelent meg a kereszt jele mindenütt, a király koronájától a koldus fejfájáig.

A mai hivő is keresztet vet a veszélyben, de a kereszt sokrétű jelentés- rendszerében a segítségkérés kevésbé kap hangsúlyt. Ez a hangsúlyeltolódás hiba is lehet, ha abból ered, hogy elhalványul az Istentől való függés érzése, ha a hivő ember is azt gondolja, hogy maga lehet földi és túlvilág) szerencséjének a kovácsa. De nem mindig kishitűség tünete a kereszt áldást hozó erejének háttérbe vonulása; néha éppen mélyebb vallásosság jele. A mai hivő élénken tudatában van annak, hogy Isten kegyelme rendesen nem abban mutatkozik meg, hogy egy természetfölötti segítség áttöri a természetes okok sorát, vagy helyettesít egy teremtett okot. Hanem inkább abban, hogy fenntartja és irányítja az evilági oksorozatok egész rendszerét, és erőt ad arra, hogy a hivő a világ folyását üdvösségére használja, kamatoztassa. így a kereszt jelentősége nem annyira a Krisztus kereszthalálának érdemére hivatkozó könyörgés (az is, természetesen), hanem még inkább hitvallás, elfogadása annak, hogy az Atya gyermekeit azon az úton vezeti az üdvösség felé, amelyet a kereszt szimbóluma jelöl meg, amelyen a fájdalom és a halál előkészíti a feltámadást.

Azt lehetne mondani, hogy az egyház mai tudatában a „kereszt" nem csupán arra emlékeztet, hogy Krisztus Urunk érettünk keserves kínhalált halt, hanem kihangsúlyozza (talán erősebben, mint a múltban), hogy minden ember életében jelen van a szenvedés, a kudarc, a halál, és ezt a hivő ember fel kell, hogy dolgozza magában, a Krisztus keresztjének fényében, annak ereje által.

„Hogyne sírnék, hogyne rínék ..

Archaikus népi imádságainkban gyakori motívum a Mária-siralom. Keser- gésének okát kérdő szenteknek feleli a Fájdalmas Anya: „Hogyne sírnék, hogyne rínék ... szent Fiamat elvesztettem ..." A hivő részvéttel szemléli az Istenember szenvedését, együtt gyászol édesanyjával, és ez az érzület (amelyben itt-ott megcsendül a bűn elítélése és a megváltásba vetett bizalom is), az üdvösség reményét nyitja meg.

Néha nyilvánvalóan magára ismer a szenvedő ember a szenvedő Krisztus és a gyászoló Mária képében. A maga fájdalmát is siratja a fájdalmak emberében, a maga kínját-szomorúságát emeli magasabb szférába. Mint a zalai búcsúra zarándokló özvegyasszony, aki mindig sír, ha „a Krisztus Urunk szenvedéséül van szó“, és egyben „a maga sorsára" gondol. Mi a sorsa? „A köröszt, a körösztviselés, mint egy fájdalmas 73 éves édesanyának, az a sorsom ... Elvesztettem egy ikergyerekemet, az egyiket, a másikok még itthon vannak, azokkal járom a Kálváriát" — mondja sírva. Erdélyi Zsuzsanna mint általános tünetet jegyzi fel: „Erős kísérő jelenség az emóció, mely a szipo- gáson kezdve a síráson át a vinnyogó artikulátlan szólöketekig érvényesül.

26