Szolgálat 33. (1977)

Tanulmányok - Szabó László: A szenvedés bibliai értelme

feltámadás örömében sem feledkeznek meg a kereszt botrányáról, noha tudják már, hogy Isten szándékában nem ez volt a végcél. Amint a feltámadt Krisztustól tanulták, az ószövetségi írások tükrében világítják meg a kínszenvedés hitbeli értelmét. Ha nem is térhetünk most ki a szenvedéstörténet kritikai tanulmányozására, néhány szempontot azért röviden ki kell emelnünk.

Mindegyik evangélista a maga módján beszéli el a passió drámai e- seményét, de az üdvösségtörténetre való utalásaikat főleg két forrásra vezethetjük vissza: a zsoltárokra és a szenvedő Szolgáról szóló jövendölésekre, így többször felismerjük Jahvé szegényeinek imáját, a 22/21 zsoltár töredékes idézeteit:

2.V.: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?“ (vő. Mt 27,46; Mk 15,34)

8.V.: „Mind, aki lát, gúnyt űz belőlem, elhúzza száját és fejét rázza“ (vő. Mt 27,39; Mk 15,29; Lk 24,35)

9jv.: „Az Úrban bízott, hát mentse meg: segítsen rajta, ha szereti“ (vö. Mt 27,43)

19.v.: „Elosztják maguk közt ruhámat, köntösömre sorsot vetnek“ (vö. Mt 27,350

32.v.: „ö vitte ezt végbe“ (vö. Jn 19,30 „beteljesedett“).

Azt jelentik ezek a zsoltáridézetek a kínszenvedés történetében, hogy Jézus megpróbáltatásán keresztül visszhangzik az egész emberiség fájdalmas kiáltása, amely csakugyan eljut Istenhez. Ha borús hangnemben kezdődik is ez a zsoltár, egészében véve nem az elhagyatottság, hanem a megnyugvó bizalom imája. Isten szeretetének, a halál legyőzésének és a megváltás bizonyosságának boldog reményét hirdeti. Még egy féltucatnyi hasonló idézetet lelhetünk fel a szenvedéstörténetben, de legmegrázóbb a 31/30 zsoltár: „Kezedbe ajánlom lelkemet, te megváltasz, Uram!“ (vö. Lk 23,46). A Fiú s az Atya vonatkozásában szavakkal ki nem fejezhető új jelentést nyer ez az ősi imádság.

Minden idők szenvedőinek reménykedő kiáltására nemcsak szóban, hanem tettben is válaszol Jézus, Jahvé szolgája, az Isten áldozati báránya. A szenve- déstörténetnek e másik távlatát legjobban úgy ismerjük fel, ha Keresztelő János szavaira emlékezünk, amikor a negyedik evangélium szerint így mutat rá Jézusra: „Nézzétek, az Isten báránya! Ö veszi el a világ bűneit...“ (Jn 1,29; vö. Iz 53,7.12). Arámi nyelven ugyanaz a szó jelöli a „bárányt“ és a „szolgát“ (talía). Nagyon valószínű, hogy szándékosan kettős jelentésről van szó. Mikor az evangélista a görög szövegben választani kényszerül a liturgikus és a prófétai jelentés között, a bárány (amnosz) szót használja. Azonban mindkét szempont kifejezésre jut az evangéliumban, ha bibliai szövegeket nem is idéz világosan.

A liturgikus értelmezés arra utal, hogy az Ószövetségben a bárány volt az egyik legfontosabb áldozati állat. A reggeli és esti áldozatnál, de főként a pászkaünnepen bárányt áldoztak fel, és vérének megváltó erőt tulajdonítottak. Annak a kivonulásnak az emlékezete volt, amely kiszabadította a zsidókat az

20