Szolgálat 33. (1977)
Tanulmányok - Szabó László: A szenvedés bibliai értelme
kényszeríti Áront, hogy „aranyborjú“ formájában bálványszobrot készítsen nekik. Az elohista elbeszélés úgy szól Mózesről, mint aki Istennel folytatott párbeszédben szenvedi el a történteket. Mózes nem huny szemet a bálványimádás vétke felett, de prófétai közbenjárással igyekszik megmenteni a romlásba induló népet. Imádságos tusakodásában minden olyan gondolatot felidéz, amellyel megindíthatná Istent: ha már egyszer kiszabadította népét az egyiptomi rabságból, csak nem akarná most pusztulásra ítélni? A második szövegrészben ez az engesztelő ima megdöbbentő kifejezésre jut (32, 30-35). Mint közbenjáró, Mózes először is megvallja népe hibáját, és így kéri Isten bocsánatát. E kiengesztelődés nélkül nem akar élni ő maga sem, életét csak a gondjára bízott néppel tudja elviselni. „Törölj ki engem könyvedből“ — mondja egy hagyományos képes kifejezéssel, amely a zsoltárokban is szerepel (Zsolt 69/68,29; vö. 87/86). Amint a népszámlálásnál minden élő neve szerepel egy jegyzékben, így Isten előtt is mintha minden hívőnek a neve föl lenne jegyezve az élet könyvében. Mózes most már nem kibúvóként kívánja a halált, hanem népéért ajánlja fel életét; kész lemondani Istentől kapott helyéről, hogy ezáltal másokat mentsen meg. Valamikor Ábrahám is ilyen nagy emberszeretettel könyörgött a vétkes Szodoma népéért (Tér 18,23kk), de ő mintegy kívülről szemlélte mások megpróbáltatását, Mózes viszont azonosítja magát népével. Közérthető, szinte naív stílusban mutatja ez az elbeszélés, hogy a szenvedés mélyebb szinten mások megváltásává lehet. Nem egyszerűen az egyén bajára vonatkozik, nem is csak személyes problémából ered, hanem a közösség életét és jövőjét érinti. Ezt a szolidaritást éli meg Mózes, mint később Pál, aki mintegy átkozottá kívánna lenni testvéreiért (vö. Róm 9,3), szenvedni akar velük és értük, közösséget vállal velük jóban és rosszban. A felebarátaival szenvedő Mózes egy „hozzá hasonló próféta“ előképe (MTörv 18,15), akinek eljövetelét az egész Ószövetség várja. Ezt a reménységet a próféták hosszú sora csak részlegesen valósítja meg. A szenvedő Szolga, aki magára véve a szenvedő közösség terhét, saját életével jár közben érte, már közelebb vezet az evangéliumhoz. + Amint már az „ősevangéliummal“ (Tér 3,15) kapcsolatban kitűnt, az ószövetség népe századokon át várt valakit. Nem tudta pontosan, kit, de valakit, aki valóra váltja Isten ígéretét. Sokáig úgy képzelik el, mint hadvezért vagy királyt, aki ismét megteremti a földi paradicsomot. Izajás könyvének második részében azonban már nem ilyen dicsőségesen tűnik fel, hanem mint a fájdalmak embere, Isten szenvedő Szolgája, héberül „Ebed Jahve“. Vitatott kérdés, hogy a reá vonatkozó négy ének (Iz 42,1-9; 49,1-6; 50,5-11; 52,13-53,12) a múlt prófétáinak megtisztított képét vetíti-e a Szolgára, élő kortársnak tekinti-e, vagy pedig a távoli jövőben várja? Az énekekben előforduló múlt idejű ige2 17
