Szolgálat 33. (1977)
Tanulmányok - Szabó László: A szenvedés bibliai értelme
ember közti szakadás nyugtalanná teszi az életet, és törést hoz iétre az emberi társadalom tagjai között is (vö. Tér 3,12; 4,9). Nem annyira a világ változik meg, hanem inkább az ember és a világ közti viszony. A természetes csapások most már nem csupán azt jelentik, hogy a világ véges és esendő, de azt is, hogy az ember bűnös. Az a legfőbb rossz, amit az emberek okoznak egymásnak: gyűlölet, viszály, elnyomás. Izrael egész története mutatja, hogy a sorscsapások alkalmával a segítő emberi összefogás helyett gyakran sze- retetlenség és önzés nyilvánul meg. Ezen a szinten a fizikai és erkölcsi jó vagy rossz persze nem válik szét mindig. De az világos, hogy a szenvedés lényege az Isten és ember iránti szeretet visszautasításából ered, a megváltás viszont a szeretetből közösen elvállalt szenvedésen keresztül remélhető. Az asszony „ivadéka“ csak úgy tudja az emberiséget kiragadni a romlásból, ha maga is velük szenved. Az ószövetségi üdvösségtörténetnek ez a félreérthetetlen tanítása Izajás könyvében fog kibontakozni a szenvedő Szolga titokzatos küldetése révén. Ennek a kulcsszemélyiségnek számos vonását fellelhetjük már Abrahám, Mózes, Jeremiás és több más történeti próféta tragikus alakjában. Példaként most csak Mózest figyeljük meg ebből a szempontból. + Mózes Adómnál kézzelfoghatóbban, konkrétebb síkon képvisel egy egész közösséget. Kezdetben azonban még csak önmagára gondol, magányosan hordja az élet terhét, és megpróbáltatásában a halált hívja. Amikor a sivatagban zúgolódik a nép, mert nem jut az egyiptomi rabságban megszokott táplálékhoz, Mózes ki akar bújni a válság súlya alól: „Miért nem találok tetszést szemedben, hogy ennek az egész népnek a terhét a vállamra rakod? ... Ha továbbra Is így akarsz velem bánni, akkor inkább ölj meg, hogy ne lássam tovább nyomorúságomat!“ (Szám 11,10-15). Az ösztönszerűen gondolkodó ember tehát csak az őt érő személyes rosz- szat érzi fájdalomnak. Ezen az alapélményen Mózes idővel túlteszi magát. Mivel próféta és szolidáris népével, másokért is aggódik, közbenjár értük, népe megpróbáltatását sajátjaként éli meg. Kitűnik ez az amalekitákkal való csata alkalmával, amikor maga is részt kíván venni mások áldozatában (Kiv 17,9-13). Miközben a harcosok megütköznek az ellenséggel, Mózes botját magasra emelve kitárja a kezét. Ez nemcsak küzdelemre biztató gesztus, hiszen az ég felé nyújtott kéznek közbenjáró, Isten segítségét hívó jelentősége van. Áron és Húr segíti, hogy elfáradó kezét magasra tudja emelni. Ott állnak Mózes mellett, hogy mindvégig kitartó jelenlétével vehessen részt a megpróbáltatásban. Közbenjárása szenvedéssel jár, noha osak külső fizikai rosszról van szó. Még megragadóbban mutatkozik ez a szenvedésből fakadó közbenjárás az aranyborjú epizódjában (Kiv 32,11-14; 30-35). Itt a megpróbáltatás nem külső ok, hanem belső meghasonlás eredménye. Az Isten ellen zúgolódó nép 16
