Szolgálat 33. (1977)

Tanulmányok - Németh József: Per crucem - ad lucem

ezelőtt Frings bíboros Nyugatnémetországba hívta „a Megfeszített nővéreit“,* bizonyára nem feltűnő akciókat várt el tőlük. De az öregedő és szemevilágát egyre inkább elvesztő, majd megvakult kölni érsek megtapasztalhatta személyes sorsán át a keresztnek azt a megváltó erejét, amely a keresztutat járó embertárssal való szolidaritásban rejlik. Mert a mai világ keresztényei számára talán nem is annyira a hitetlenség a nagy veszedelem, hanem az, hogy elfeledik a megváltásban rejlő gyógyító erőt, és nem akarnak többé tudni az áldozatokról.

De meggondolkoztat ez az ellenvetés azért is, mert Jézus valóban benne élt az elítéltek és a szenvedők minden szükségében, míg mi nagyon sokszor csak nézők, bámészkodók vagyunk. Aki a szenvedő Krisztusra néz, az más szemszögből látja a szenvedést. Számára nem lesz többé fal, amely elválaszt egymástól Istent és embert, hanem a súlyosan beteg Reinhold Schneider szavai szerint: lefátyolozott, lepelbe burkolt angyal, aki az élet útjára vezet, aki utat mutat az embertárs szívéhez. Aki sok mindenen ment keresztül, az bensőségesebb, érettebb, bölcsebb lesz, jobban megérti embertársait, együttérez a betegekkel, az elkeseredettekkel, az egyedüllévőkkel, a kétségbeesettekkel, a rabokkal, az élet kicsinyeivel, szegényeivel. Az jobban tud tanácsot adni, vigasztalni, emberi gyöngeségeket elviselni. Sokszor lesz a szenvedés emberi mivoltunk középpontjához vezető sötét út. De sokszor vezet el minden lény legbensőbb forrásához és céljához is: Istenhez. „Te, aki itt benn szívemben és lelkemben vagy ...“

Az imádság szinte mindig az üldözöttek és szenvedők tüzes kemencéiből (Dán 3,1-24) szállott fel a legbensőségesebben az ég felé, nem pedig a borzalmak szenzációira éhes nézők ajkáról. Nem véletlen, hogy az a nép, amely a történelemben a legtöbbet szenvedett, s tagjait Nabukodonozor tüzes kemencéje és Auschwitz krematóriumai között annyiszor pusztították tűzzel- vassal, Isten kinyilatkoztatásának népe lett, és — minden elvetés ellenére — megismertette a világgal a köztünk élő Istent. Nem véletlen, hogy az összevert Ember, a názáreti Jézus lett Isten élő kinyilatkoztatása, Istennek a világhoz intézett Igéje. Krisztus óta minden Istenben hivő szenvedő a Megfeszítettre hivatkozik, míg az élet hitetlen élvezőjének Epikuroszban, az antik világ megcsömörlött ínyenc bámészkodójában kell az apját keresnie. Nem villan-e föl előttünk Jézus egyik mondásának fenyegető komolysága, amelyet mi oly sokszor mint eltúlzott orientalizmust löktünk félre: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába!“ Mt 19,24. A gazdag ugyanis az, akinek minden tekintetben jól megy a dolga, aki el van látva az unalomig testi-lelki-szellemi javakkal, és a szenvedést csak hallomásból vagy a televízióból ismeri. Nem kellene nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is megtanulnunk, hogy münden testi-lelki-szellemi jó Isten aján* Vö. ismertetésünket: Szolgálat 22,78-80. (Szerk.)

11