Szolgálat 33. (1977)
Tanulmányok - Németh József: Per crucem - ad lucem
tépelődéseimet? Nem jut-e mindenki szükségképpen hamis útra, ha a vádaskodás és számonkérés fel- vagy mellékhangjával közeledik a problémához? Sok embertársunknak persze gyanús lett az imádság, mert szerintük az imádkozó égi vigaszt keres a földi siralomvölgyben, amely semmit sem javít a visszás helyzeten, hanem állandósítja vagy legalábbis meghosszabbítja a nyomorúságot. Ha valaki mindkét lábával a földön áll, akkor annak a kereszttől és nem a kereszttel kell megváltania önmagát és az emberiséget. Nem isteni segítségre kell várnunk, hanem az embert kell az ember által igazi emberré formálnunk. Megtévesztő ez az okoskodás, de hálás vagyok érte, mert arra késztet, hogy tovább menjek és tovább kérdezzek az egyszer elkezdett úton. Nem fordulhatok többé vissza. — Lehetséges-e becsületes szívvel imádkoznom, ha nem tettem semmit sem azért, hogy letöröljem az összevertek vérét és felszárítsam könnyeiket? Nem Veronika gesztusa a legkevesebb, aminek történnie kell, hogy imádságról beszélhessek? Lehetséges-e egyáltalán csak az ajkakkal imádkozni? Nem tartozik-e hozzá az imádsághoz az egész ember? Az isenheimi oltár megfeszített Krisztusára gondolok, az antonita szerzeteseknek 1512-ben a kórháztemplomban felállított oltárképére. Itt ápolták önfeláldozó odaadással a pestises betegeket. A megfeszített mintha csak egy lett volna közülük: pestisdaganatok láthatók szétzúzott testén. Ez előtt a kép előtt imádkoztak a betegek, és találtak vigaszt abban a tudatban, hogy Isten szenved velük együtt a megfeszített, pestises Krisztusban. Ez előtt a kép előtt élték meg a Megfeszített szolidaritását velük, jutottak el arra a meglátásra, hogy az összevert Istenember szolidárisán egy a történelem minden összevertjével. Itt élték meg a Megfeszített jelenlétét betegségükben, tapasztalták meg szolidaritásán át keresztjének megváltó erejét. — Az an- toniták számára pedig ez a Krisztus-kép nem ürügy volt vagy jámbor trükk, hogy kivonják magukat a betegeken való segítés testi-lelki terhe alól. 369 jól szervezett kórházban ápolták a betegeket. Krisztus keresztje arra figyelmeztette őket kórházaikban, hogy a betegekben, szenvedéseikben, sebeikben a szenvedő Krisztust lássák és keressék. A kereszttel való megváltást hirdették. De ugyanakkor minden erejüket latba vetették, hogy levegyék embertársaik válláról a szörnyű betegség keresztjét. Gondolok aztán egy Párizs közelében levő házra is, ahol a csengetésre egy mankókon vánszorgó nővér nyit ajtót. A ház lakói közül mindegyiknek van valami testi fogyatékossága vagy betegsége. Az egyiknek a keze, a másiknak a lába hiányzik. A gyermekbénulás következményei és maradványai kínozzák testüket vagy a szklerózis. Vannak köztük vakok és némák. Naponta hétszer jönnek össze a kápolnában bottal, tolókocsiban, hordágyon vagy karon vezetve, támogatva. Két különleges fogadalmuk van: nem beszélnek sohasem betegségükről, és nem lesz sohasem imádságuk, kérésük tárgya 9 nyomorúságuktól való szabadulás. Krisztus keresztje alatt és előtt ez a gondolat ad nekik megváltó erőt, fényt és világosságot: Az ö kedvéért. — Amikor néhány évvel 10
