Szolgálat 32. (1976)
Halottaink - P. Dely Brúnó OSM (Utóda)
mennyei Atya ezt a kívánságát hamarosan teljesítette is, és csöndes, szép halállal vette fel fáradt lelkét az örök hazába. Confrater P. DELY PÉTER BRÚNÓ OSM (1913—1976) A montreali katolikus magyar egyházközséget és az egész montreali magyarságot súlyos veszteség érte halálával. 1915-ban Budapesten született. Húsz éves volt, amikor felvételét kérte a szervita rendbe, „Mária szolgái" közé. ünnepélyes szerzetesi fogadalmait 1937-ben tette le, pappá 1939-ben, Szent Imre napján szentelték. Teológiai tanulmányait Rómában, a szerviták nemzetközi kollégiumában végezte. Magyarországra visszatérve a Pázmány Péter Tudományegyetemen megszerezte a egyházjogi doktorátust. Volt újoncmester, működött Máriaremetén, Egerben, Makón és Budapesten. Magyarországot nem szívesen hagyta el. Mégis engedett montreali társai sürgetésének, mert az első külföldi magyar szervita alapításban az ő segítségére számítottak. Másrészt magyar kultúrmunkára nyílt kilátás, ez pedig szívügye volt. Mikor társai különféle okok miatt elkerültek Montrealból, az egész plébánia vezetése őrá nehezedett. Nem futamodott meg, amikor egyedül maradt, kevés külföldi tapasztalattal, idegen nyelveket nem ismerve, megnemértés, igaztalan vádak és gyanúsítások között. Miért tette ezt? A magyar szervita rendtartomány első külföldi alapításáról volt szó. Mária szolgálata és a magyarság szolgálata köré fonódott egész élete. Ehhez töretlenül hű maradt. Tudta, hogy nem szervező, és kínja volt ez. Szíve a tüzes prédikációkhoz, a magyar kultúra kérdéseihez vonzotta. Végig hónapról hónapra kiadta a Pannónia Ifjúsági Kör sokszorosított lapját. Barátai tartották benne a lelket. Fájt neki, hogy a szervita terv nem sikerült, hogy az ifjúság, amelynek szíve kincseit szerette volna osztani, nagyobbára közömbösnek bizonyult. De felelőtlenségnek tartotta volna, hogy a kényelmesebb utat válassza: itt hagyja pásztor nélkül a nyájat. Szívósan maradt, maradt, egyedül a három embert igénylő munkában, segítséget, utódot keresve, míg az egyre húzódó keresgélés és tárgyalások eredményt nem hoztak. Ö sem tudta és senki sem sejtette, hogy azután nem élete új berendezésének feladatát kell 63 éves fejjel megoldania, hanem azt a próbát, amely Jézus kálváriái áldozatához hasonlít. A sok munka és idegfeszültség felőrölte egészségét. Az utolsó tíz hónapban hat operáción esett át. Főképpen az imádságból merített erőt. Kórházi szenvedéseit példásan viselte. A kórházi ágyon remegő kézzel, kusza betűkkel még leírta: „Mindenkit üdvözlök. Nem félek. Nyugodt vagyok. Legjobban Isten akaratát akarom. Haláltól nem félek. Szeretném, ha halálom mindenkiben erősebbé tenné az örök élet hitét. Én hiszek benne rendületlenül. A halál csak kapu. Csak az örök életért érdemes dolgozni." Élete áldozata abban is hasonlít Jézuséhoz, hogy az övé is nagypénteken, 1976. ápr. 16-án reggel 5.15-kor ért véget. Holttestét előbb az olasz szervita templom keresztelőkápoinájában ravatalozták fel. Húsvétvasárnap délután átvitték a Magyarok Nagyasszonya templomba. A feltámadási misét húsvéthétfőn délelőtt mutatták be érte húsz pap és nagyszámú hivösereg részvételével. Ott volt a rend római általános főnöke, Montreal szervita segédpüspöke és a francia tartományfőnök. A szentmise után az Ayer’s Cliff-i szervita temetőbe kísérték maradványait, és templomépítő plébánoselődje, Hajdusik Tarzicius mellé helyezték (lásd Szolgálat 8. sz.). Azok közé tartozott, akik rátaláltak hivatásukra, és a hivatásukhoz való hűségben nem ingadoztak. Sok minden összeomlott körülötte, — hivatására hagyatkozva, arra támaszkodva, abból oldotta meg életének feladatait. Elsősorban f)ap volt. Igehirdető, kegyelemosztó, lejkiatya és lelkipásztor. Ez a feladat volt a gondja és bánata, öröme és próbája. 96
